Bár egyre több a SNI-s kisgyermek, személyi igazolvány készítésére még sincs lehetősége a szülőknek a gyermek személyes jelenléte nélkül. A jogszabály pillanatnyilag az, hogy személyes jelenlét nélkül – amit igazolni kell szakorvosi, háziorvosi igazolással – csak útlevél készíttethető (2500 Ft-ért) a gyerekeknek. Ingyenes személyi igazolvány készítés ily módon nem lehetséges. A kormányablakokban igazából nincs a másságnak protokollja. Az ügyintézők nincsenek felkészülve, felkészítve a kényes helyzetek kezelésére, profi megoldására, így nagymértékben függ az eredmény az emberi hozzáállástól, helyzetfelismeréstől. A rendelkezésedre álló 15-30 percben így kísérletet kell tenned az ügyintézésen túl az érzékenyítésre is.
Felkészülés
Hiába volt hosszas türelmi idő a covid alatt és után, egyszer csak végérvényesen lejártak és elévültek az okmányok és nem volt mese, be kellett szereznünk legalább egyet, mert valamilyen hivatalos papírra Lucinak is szüksége van. Ez, a hivatalos ügyintézés a másik nagy kedvencem a kórházba járás után!
Miért ennyire para ez egy sérült kisgyerekkel?
Időpontra érkezünk, minimális várakozási idő, csüccs, kamerába néz, kattint és már kész is vagyunk. Nem? Hát nem egészen. Már a helyszínre el- és bejutás is küzdelmes és ahogy nő és nagyobb lesz, egyre küzdelmesebb. Egy túlzsúfolt kormányablakba időpontra megjelenni egy súlyosan, halmozottan sérült lurkóval, kihívás. Egyszer hirtelen felindulásból elszaladtunk együtt szerencsét próbálni, majd amikor közölték, hogy kb. 18-an vannak előttünk ugyanezzel a szándékkal, akkor jobbnak láttuk eloldalogni. Online foglaltam időpontot. Biztosra mentem, foglaltam személyi igazolvány készítésre is és útlevél készítésre is. Ez két különböző kormányablak volt, két különböző időpontban, mert egymás utáni időpontot ezekkel a szándékaimmal nem kaptam.
Pro
Az első túránk a személyi igazolvány készítése volt. Luci kb. 5-10 percre van hitelesítve várakozás terén. Ha áll a babakocsi és szerinte nem történik semmi említésre méltó, figyelmére érdemes, akkor éktelen sírásba kezd, szítva némi hangulatot a közvetlen környezetében. Nagyon hamar sorra kerültünk és szerencsé(nk)re egy olyan ügyintézőhöz, aki MEG AKARTA OLDANI a helyzetet. Nem volt élből elutasító, mert nem tudja kezelni a szitut és igazából nem is akarja, hanem szeretett volna segíteni. Megpróbáltunk otthon igazolványképet lőni telefonnal. Nem sikerült, pedig heteken keresztül próbálkoztunk. Annak értelmét nem láttuk, hogy külön felkerekedjünk igazolványképet készíteni és egy másik alkalommal újra nekiveselkedni az okmánykészíttetésnek. Bíztunk abban, hogy menni fog. Luci nem tartja a fejecskéjét, ültetni nem lehet önállóan, látás- és értelmi sérült, nem tud egy kamerába belenézni vezényszóra. Szóval kihívásból akad bőven. Egy dolgot szerettünk volna elérni, hogy bár nyűg és macera az egész, ő valahogy mégse így élje meg. Persze, szeretnénk, ha sikerrel járnánk és nem kellene ismételni mindezt az idők végezetéig, de ha elfogyna a türelme, még mindig szerencsésebb ha gyorsan távozunk, minthogy örökre kitiltsanak bennünket az intézményből.
Mindenre van megoldás
Az ügyintéző kedves volt és segítőkész. Elmondtam, hogy mi a helyzet és kérnénk az ötletét, javaslatát, hogyan tudjuk a lehető leggyorsabban kivitelezni a képkészítést. Utána majd én papírozok, apa ringatja a babakocsit és helyreáll a világbéke. Mondta, hogy mindenre van megoldás, percig ne aggódjak! Egy szempillantás múlva ott termett egy fehér lepedővel. Én ültem be elsőként, majd azzal a lendülettel le is takartak a szép nagy lepedővel, Lucit így vettem az ölembe. (Peti annyira röhögött, hogy sajnos erről nem készült fotó.) Az ügyintéző kedvesen beszélt Lucihoz. Ő a hang irányába fordult, érdeklődött, vitte a fejét és már kattintott is, amennyit csak bírt, hátha lesz közte olyan, ami átcsúszik a rendszeren. Peti közben törzsi táncot lejtett – miután abbahagyta a röhögést – ugyanabból az irányból, szóval nem bíztuk a véletlenre. A fáradozásainkat siker koronázta. Akadt egy nyitott szemű, nagyjából a kamera irányába néző szempár.
A többi már gyerekjáték volt, az admin részét én gyorsan elintéztem és nem töltöttünk bent szerintem 15 percnél több időt. Mindenből igyekezett kiválasztani a számunkra legegyszerűbb és leggyorsabb verziót. Látta, felmérte a helyzetet és nem riadt meg tőle, hogy ezt ő úgysem tudja kezelni, megoldani. Mosolyogva váltunk el és Luci ebből az egészből semmit nem érzékelt, nem volt feszkó.
..és kontra
A második körünk az útlevél készítés volt. Mi annyira felbátorodtunk, hogy gondoltuk megpróbáljuk személyesen elintézni. Ez egy másik kormányablak volt, amit ráadásul egy érintett szülők zárt csoportjában „promotáltak” is, hogy náluk egész flottul megy az ügyintézés, legyen szó akár kacifántos kis- és nagy gyerekről. Valószínű mi voltunk a kivételek.
Általában – jogos önvédelemből – felkonferálom azt, hogy mivel jár egy súlyosan, halmozottan sérült kisgyerek érkezése, hogy legyen, lehessen „felkészülési idő”, de ezt egy automata időpontfoglaló rendszerben nincs esélyem megtenni. Innentől kétesélyes a dolog. Van, aki jól reagál és megoldásra törekszik és van, aki rosszul. Illetve pontosítom. Nem is rosszul reagálás ez, inkább pillanatnyi ijedtség, félelem attól, hogy ő ezt nem fogja tudni kezelni és kudarcot vall. Látja, hogy ez nem egy rutin eljárás lesz, hanem rögtönözni kell, kilépve a megszokott keretből és ezt nem vállalja, befeszül.
Itt az ügyintéző, amikor felmérte a helyzetet, a nulladik pillanatban eldöntötte, hogy ő ezt NEM AKARJA megoldani. Volt is menekülő útvonala, hiszen az útlevelet el lehet intézni úgy is, hogy Lucit nem visszük magunkkal. Tettünk egy próbát, de a kép készítésekor szemmel láthatóan a tökéletes pillanatot várta és várta és várta.. ahelyett, hogy kattintott volna, amennyit csak bír. Az, mármint a tökéletes pillanat, meg ugye nem jött. Lepedő itt is volt. Azt mantrázta, hogy készítsük el otthon a képet és hozzuk be, a papírozását megcsinálják. Nem erősködtünk és nem erőltettük, mert nem volt már tétje.
Útlevele azóta sincs Lucinak, de szerencsére a hangsúly a személyin volt és az zökkenőmentesen elkészült. Valószínű abban a kormányablakban sem volt érzékenyítő tréning, mégis az emberi hozzáállás, az empátia, a segíteni akarás tök nyilvánvalóan lehengerlő fölénnyel győzött.
Ha sérült, fogyatékkal élő kisgyermeket nevelsz, akkor vannak olyan dolgok, amit már jó előre tudsz, hogy nem lesz egyszerű menet. (Szerencsére nem tudsz mindenről, különben kardodba dőlnél.) A súlyosan, halmozottan sérült gyerekek fogászati ellátása, de már csak egy alaposabb vizsgálatra vállalkozó fogorvos felkutatása is nehezített terep. A beavatkozás pedig, ha szükséges, általában altatásban történik. (Létezik erre szakosodott ellátó intézmény. Budapesten ez a Heim Pál Kórház Madarász utcai gyermekfogászata.)
Előkészületek
Kb. egy éve tervezgetem már, hogy Lucival fel kellene keresnünk egy fogorvost. Ahol csak mi vagyunk. Van idő a kérdésekre, türelem Lucához és nincs futószalag. A közegészségügyi ellátást egyelőre nem próbáltuk, viszont egy nagyon kedves ismerősünk közreműködésének hála eljutottunk egy remek fickóhoz, aki fogorvos és akinél ezidáig már kétszer jártunk Lucival. Kifejezetten megnyugtató hozzá megérkezni, felemelő nála eltölteni egy órát és én még mindig egy fogorvosról és a rendelőjéről beszélek. Ha időben fel tudsz készülni a lehetséges helyzetekre, ha tudod, hogy mi mivel jár, mi az, ami biztosan el fog jönni és mi az, ami erőfeszítésekkel, de megúszható vagy akár csak elodázható, kicsit könnyebb kezelni őket.
A hendikep dacára
Mivel Lucinál minden fogászati beavatkozás altatásban lehetséges csak, amit amennyire lehet szeretnénk elkerülni, mármint a „felesleges” altatási procedúrát, ezért nagyon fontosnak tartottuk, hogy tudjunk valakivel konzultálni, még akkor is, ha akut teendő most nincs, hogy a hendikepünk ellenére mit javasol annak érdekében, hogy minél tovább megőrizhessük a fogacskákat. Mi az, amire Lucusnál kiemelten figyelni kell?
Egér, egér, kisegér, van-e fogad hófehér?
Szerencsére Luci a fogmosást nem utasítja el. Hamar elkezdtük és szépen hozzászokott. A fogmosásnak van egy külön dalocskája, amit csak ilyenkor használunk. Az oviban is ez a menet és otthon is. Néha a harapó reflex miatt „veszekszünk”, hogy kié lesz a fogkefe, de amúgy zökkenőmentes a rituálé. Akadnak nálunk is ennek ellenére olyan napok, amikor mégis kimarad az esti fogmosás, mert borzasztóan nyűgös és egészen egyszerűen nem tudok fogkefét dugdosni a szájába. Szerencsére ez tényleg kevés alkalom.
Sikálom úgyis, úgyis
Miklós, a fogorvos szerint a dörzsin van a hangsúly, így ha fogkrémmel esetleg nem is tudjuk megmosni a felborzolt kedélyek miatt, egy vizes fogkefés átdörzsölésre azért tegyünk kísérletet. Bár tejfogakról van szó, de az állapotuk kihatással van a maradandó fogakra is. A doki úgy vélekedik, szerencsés lenne, ha az első fogváltásunkat követné még egy, úgy 40-50 éves korunkban, de mivel ez sajnos egyelőre nem így van, ezért célszerűbb megőrizni őket.
Az egészséges fogacskák fejlődését és megtartását Lucinál nehezíti, hogy:
csak pépeset eszik, nem rágja a falatot. (Használni mondjuk használja a fogait, rendre megharapja, aki felemeli őt.)
az antiepileptikumok közül van olyan, ami kifejezetten károsíthatja a fogakat és amúgy is, hogy elviselhető legyen az ízük, úsznak a cukorszirupban. Ezeket a gyógyszereket évekig, évtizedekig folyamatosan, naponta többször szedik az epilepsziás gyerekek.
Nyitott harapás
Első alkalommal csak megnézte a doki a fogacskákat és átbeszéltük, hogy van-e teendő. Vittünk magunkkal ismerős fogkefét, fogkrémet, amit a vizsgálat illetve később a próba előtt megszagolgattunk, énekeltük a fogmosós dalocskát, hogy felkészítsük és tudja, ha nem is tűpontosan, hogy kb. mi fog következni. Legalább annyira, hogy ne rémüljön meg, hogy valaki a szájához közelít. Tettük ezt mindenki érdekében, pl., hogy Miklós a jövőben is mind a 10 ujjának boldog tulajdonosa maradjon és tudja is használni azokat.
Hiába láttam én 1-1 tejfogacskán már elszíneződést, akut dolog nem volt szerencsére. Az viszont kiderült, hogy Lucinak nyitott harapása van és ezen javítani kellene, ha lehetséges.
A nyitott harapás azt jelenti, amikor összezárod az alsó és felső fogsorod, akkor elöl nem záródik teljesen össze, marad egy kis rés a két fogsor között. Ez a nyitott harapás annak köszönhető, hogy a keze, általában a teljes ökle vagy az ujjacskái folyamatosan a szájában vannak és a hüvelykujj nyomja előre a metszőfogakat.
Lehet még az elhúzódó cumisüveg használattól és a kevés rágás, sok pépes étel sem kedveznek a folyamatnak. A nyitott harapás és a nyelvlökéses nyelés általában kéz a kézben jár. Erről, a nyelvlökéses nyelésről, már ITT írtam, az evésterápiával kapcsolatos bejegyzésekben. Minden, mindennel összefügg.
A kis tejfogak, amik nem a megszokott módon vannak használatban hamar tönkre mehetnek, deformálódnak. Az, hogy nem tudja őket megfelelően használni kihatással lehet emésztésre, „beszédre”, hangadásra, levegővételre, életminőségre. Ezért foglalkozunk vele már most. Az viszont kiderült az első vizsgálat és beszélgetés alkalmával, hogy milyen fontos szerepe van/volt annak, hogy Luci tudott szopizni, mert ez látszik az állkapcsán, a fogacskáin és bár van feladatunk, de ez akkor is egy jó alap.
Újabb eszköz, újabb feladat
Miklós javasolt Lucinak egy pitvarlemezt, amit már most megpróbálhatnánk. Ezt a gyerekek 4-5 éves koruk körül elkezdhetik használni. Ha elfogadja, akár egy fél éven belül szépen rendeződhet – összezárhat – a fogsor, látványos javulás történhet. Ez az eszköz egy szilikonból készült patkó alakú lemez. (A képeken egész jól látszik.) Ennek az íveibe illesztjük a felső és alsó fogsort, majd rázáródnak az ajkak. Ha dolgozik vele, tulajdonképpen mint egy cumival, ha bent tudja tartani a szájában, az nekünk csak jó. Minél többet tudja használni, annál látványosabb a változás. A gyerekek fogíve nagyon gyorsan alakítható, olyan, mintha gyurmából lenne, hiába beszélünk egy csontos folyamatról.
Ez lenne a legegyszerűbb megoldás erre a problémára, de nem lesz könnyű dolgunk. El kell érjük Lucinál, hogy naponta több órán keresztül a szájában tartsa az új, nevezzük cuminak, a keze helyett. Ha sikerülne az éjszakai alvás legalább egy részében használni, az már sokat segítene.
Jó kezekben
Miklós mindkétszer nagyon kedves, végtelenül türelmes és meghatóan emberséges volt. Bár korán reggel érkeztünk, Luci nem feszült be, nem borult ki, inkább érdeklődve figyelt. A második alkalommal álmos volt, így nyűgösebb is, de sikerült akkor is átbillenteni. Legközelebb kb. fél év múlva találkozunk, addig megpróbáljuk az új, kicsit furán kinéző „cuminkat” megszokni. (Még mindig bocs a duálunióért.) Készültek képek a jelenlegi helyzetről, ezt fogjuk majd összehasonlítani az akkori állapottal. Most erre – a próbálgatásra – még bőven van idő. Ha várnánk még éveket és ezt a kört csak akkor futnánk, a nyitott harapás – amiről ezidáig egyikőnk sem tudott, mert nem volt ilyen problémánk – és a csontosodás még erősebben rögzül és még nehezebb, hosszadalmasabb változtatni rajta.
Évszakonként van 1-1 élményterápiás hét az oviban, amikor a menetrend szerinti program, a heti órarend felborul és különleges vendégek népesítik be a csoportszobákat. Ez a hét az élményszerzésről szól, különlegesebb formában, mint a hétköznapokban.
Értelemszerűen minden standard program, ami a gyerekek biztonságos gondozásához szükséges és elengedhetetlen változatlan, de az ovit ilyenkor betölti a hegedűszó, a lovacska patáinak kopogása vagy Huba kutya öblös ugatása.
Nagyon nehéz egy speciális oviban évente négyszer úgy időzíteni egy-egy teljes hetet, hogy minden kisgyerek részt vehessen az élményterápiás hét foglalkozásain. Lucinak idén ez a második alkalom volt a négyből, amikor jelen tudott lenni a betegségek miatt és hétfőtől egészen csütörtökig bírtuk is szuflával, sajnos péntekre belázasodott.
„Hegedül a kisegér, penget rajta, csellón játszik a macska, vonó a farka. Ez a csuda zenekar cincog, nyávog, a lagziban a táncot csak erre járod.” (Gryllus Vilmos) Az izgalmakkal teli hét egy különleges, rendhagyó zenei foglalkozással vette kezdetét. Ennek az alkalomnak a különlegessége, hogy a gyerekek nemcsak a fülecskéiken keresztül, passzívan befogadói a zenének, a hegedűszónak, hanem szoros kontaktba kerülhetnek a hangszerrel és egész testükön érezhetik, ahogy rájuk fektetve megszólal és berezonál a hegedű. A rezgés végigszalad rajtuk és átjárja őket a muzsika.
KEDD
Az élményterápiás hét második napján a főszerep itt az oldalon már többször emlegetett minilóé, Vertigóé. Ezeken a programokon semmi nem kényszer és nem kötelező. Ha van kedvük a gyerekeknek ismerkednek, részt vesznek, de dönthetnek úgy is, hogy ők erre kevésbé nyitottak ott és akkor.
SZERDA
A hét közepén mozgás- és táncterápiás adaptációra került sor. Bóta Ildi táncterapeuta régóta jelen van az ovi életében. Ez a foglalkozás – mozgás és táncterápia – az ő ötlete a súlyosan, halmozottan sérült, ovis korú gyerekekre és segítőikre, a velük nap mint nap együtt dolgozó szakemberekre adaptálva. (Létezik ennek felnőtt változata, amikor egészséges felnőttek és különböző fogyatékossággal élők, pl. kerekesszékesek együtt táncolnak. Az IDOL egy nemrég színpadra állított produkciója az ArtMenők és a HODWORKS Alapítványnak.) Erről a foglalkozásról az intimitása miatt nem tudok egyelőre képeket mutatni, hiszen a fókusz a megélésen és a jelenléten volt, nem azon, hogy mindezt ledokumentálják, így a képes beszámoló helyett erről írok kicsit részletesebben, hogy el tudjátok képzelni.
A tér szíve
Formailag a struktúra egy közös bejelentkező-, a végén egy kijelentkező-, lezáró kör. “Hogy vagy?” körnek is nevezik. A két kör között gyakorlatok vannak, amik a bejelentkező körtől is függnek. Hogy épp aznap mi lesz, ez a vezető, Ildi felelőssége. Alapvetően improvizációs technika, hogy mit hogyan hoz be a térbe, hogyan irányít. Itt mindenki reagál mindenkire. A terápia az összes érzékszervre kihat, de nem direkt módon fejlesztő, nevelő szándékkal. Nem úgy kell elképzelni, hogy megtanítanak, megmutatnak valamit, amit a gyerekek nem tudnak, hanem a különböző, testi-lelki-mentális jelenlétet meghatározó területeket használják eszközként.
Multiszenzoros stimuláció
Testhelyzet, mozdulat, mozgás, tapintás, érintés, hangzás, látvány, ízek, szagok mind önmeghatározási, önkifejezési, kommunikációs eszközök, amit a figyelmük látóterébe emelnek és a saját folyamataikat, bennük zajló történéseket követik. Ezekkel “táncolnak”, engedik, hogy megfigyeljék a saját és mások történéseit és arra saját maguk és a többiek is visszajelezzenek. Nincs semmi konkrét elvárás vagy elérendő cél, hogy hova kell eljutniuk.
Az évszakokra tematizálás dinamikában és hangulatban jelenik meg. Abban, hogy milyen zenét választanak, milyen hangulatú szóképeket használnak a narrációban. Telítettség az őszhöz, elbújás, befelé fordulás télen, ébredezés tavasszal, felpezsdültség nyáron.
Az adaptáció lényegi pontja az eltérő fejlődésmenetből adódó korlátok, hiányosságok figyelembe vétele, ugyanakkor a megmaradt képességekre nem maradványként tekintenek, hanem az adott gyermek és aktuális állapota itt és most elérhető teljességeként. Fő feladat a saját test és mozgásainak tudatosítása, az önkifejezés, önindította mozgások, kommunikációs lehetőségek felfedezése, kiépítése.
Áramlás különböző síkokon és megannyi csatornán
A felnőttek, akik a hétköznapokban a gyermekek segítői, az oviban dolgozó szakemberek is saját jogon lehetnek jelen, nem csak a gyerekek kiegészítőiként, kisegítőiként. Ők is figyelnek a saját folyamataikra és vissza is jeleznek rájuk. Ezen túl még a szülőt is képviselik pl. egy páros, felnőtt-gyermek felállásban, így el tudjátok képzelni, hány síkon zajlik az áramlás.
A felnőttek lehetőségei érthetően kevésbé korlátozottak, mint a gyerekeké, de pont ez az a potenciál, ami a gyerekeknek ad egy többlet lehetőséget a megismerésre, felfedezésre, fejlődésre. A felnőttek ebben a keretben olyan információkat, „üzeneteket” tudnak megosztani a gyerekekkel, úgy lehetnek együtt velük, ahogy a nevelési, gondozási és fejlesztési helyzetekben nem lehetséges vagy nem ilyen szabadon és mélyen. Viszont ezzel olyan kapcsolati tőke kovácsolódik, egymásra hangolódás, ami hétköznapi élethelyzetekben is ott van és egy erős, stabil alapot adhat, ami ha nem is feltétlenül tudatosan van jelen, de nagyon lehet rá támaszkodni.
CSÜTÖRTÖK
Aznap volt valaki, aki eddigi élete utolsó munkanapjára indult a gyerekekhez a Fa óvodába. Huba terápiás segítő kutyus és ez a nap volt a nyugdíjazása előtt az utolsó, amit munkával töltött. Innentől boldog és megérdemelt nyugdíjas éveit tölti és kívánjuk, hogy sok-sok év várjon még rá. Huba egy 10 éves labrador kutyus.
PÉNTEK
A hét zárásaként, amin mi sajnos már csak lélekben tudtunk részt venni, játékos piknikre került sor. Ilyenkor a főszerep elsősorban a kóstolásé, az ízlelgetésé. Nyár lévén dinnye és csokifagyi került az asztalra. A dinnye azon kívül, hogy látványnak sem utolsó, hideg is, édes is, magocskái vannak és rengeteg felfedezést rejt. A csokifagyiról meg nem is beszélve. Lucus tavaly evett először fagyit ugyanígy a tábori héten, a pikniken. Délután, amikor mentem érte, mesélték, hogy úgy falta a citromfagyit, hogyha örömöt szeretnék szerezni neki, akkor beszerzünk nyárra egy nagy tégellyel. Elképzelhető, hogy kiélezettebb helyzetekben hasznunkra válhat.
Azt még nem említettem, hogy a tanév utolsó foglalkozásán apró kis segítőik is akadtak a felnőtteknek. Miután kitört a nyáriszünet, az oviban dolgozók gyermekei – mint pl. Lencsi – is részt vettek a foglalkozásokon. Az, hogy ezek a gyerekek testközelből vesznek részt a fogyatékkal élő kis társaik életében, biztosan nagyon sokat hozzátesz ahhoz, hogy empatikusabb emberekké váljanak, nyitottabbakká a világ sokszínűségére és proaktívabbakká, ha szükséges. Szóval a kis siserehad besegített, hogy a próbatételes gyerkőceink önfeledt élvezhessék a vakáció előtti utolsó, élményekkel megpakolt ovis napjaikat.
Nagyon szeretem a párosukat. Ahogy Luci, ez a bűbáj kicsilány, Petit apává varázsolta. Ahogy Luci arca felragyog, Peti pedig ellágyul és kisimul, amikor egymás közelében vannak.
Először akkor láttam riadalmat a szemeiben, amikor kiderült, hogy kislány. Nem csalódott volt, inkább kétségbeesett. Nem voltak megoldókulcsai egy kislányhoz. Mégis mihez fog ő kezdeni egy KISLÁNNYAL?!
Elveszett és újraépített világok
Peti egyik legnagyobb fájdalma az volt, miután kezdtünk felocsúdni a bennünket ért sokkból, hogy amiben ő úgy érzi talán a legjobb, épp azt nem tudja majd Lucinak átadni, hiszen Luci talán soha nem lesz igazán befogadó. Nem tudják együtt felfedezni, megismerni a világot. Nem beszélgethetnek hosszasan a világ folyásáról, alakulásáról, változásairól és állandóságairól. Azt érezte, hogy minden elveszett. Mindent el kell engedjen.
A kórházban, amikor Lucus felébredt a kómából és gyanakvóan tapasztalgatta a kinti világot, költött neki egy dalocskát: Szaladgálnak a kiscicák, utánuk meg a kiskutyák.. Egyszerű, fülbemászó kis dallamával pillanatokon belül meg tudta nyugtatni a felzaklatott, riadt Lucuskát.
Aztán elnevezte Csibócának. A világ egyetlen csibócájának. De volt a tejszagú kis barátnője is, egy ideig. Imádja, amikor Luci azt mondja, hogy ‘ibzsi’ vagy ‘hajdn’. Ő fürdeti, ez kettejük fix és biztos napi rutinja. Jellemzően ő sétáltatja és mostanság ő tudja hamarabb elaltatni is. Értik és tökéletesen érzik egymás világát és szavait.
Lucus szeret mindent, ami veszélyes, rázós, hepe-hupás, gyors vagy hirtelen. Peti ebben hű és elkötelezett cinkostárs.
A tavaszi kórházi idényünkben, amikor átvette tőlem hirtelen a stafétabotot, maga sem hitte, de fél nap alatt belerázódott a feladatokba. Igaz, fogalma nem volt néhány órán keresztül, hogy melyik bolygóra csöppent, de minden akadályt sikeresen leküzdött. Azóta sokkal magabiztosabb lett, ha Luci etetéséről, itatásáról van szó.
A mindennapok nem könnyűek, sokszor van, amikor minden kézre szükség van.
..de van, amikor kéz nélkül is simán megy:
Számtalan újítás fűződik hozzájuk
Megalapították a Szundibundi bandát és relatív egész sokat gyakorolnak. (Végül azért hosszas mérlegelés után engem is bevettek tiszteletbeli bandatagnak.)
Bevezették az Ezer Puszi napját és biztosan többször tartják, mint ahány DM Bónusz napok vannak egy évben.
S végül, újra ki kell emeljem a világbajnok szárazföldi szinkronúszó párosukat, mert ezt nem lehet elégszer elismételni, pláne megnézni és a debütálás óta is sokan emlegetik.
Szívből kívánom, hogy még nagyon sok móka és kacagás várjon rájuk és bár kacskaringós az utunk, de nem kívánhattam volna soha magamnak jobb csapatot! Boldog apák napját Peti!
Ez a bejegyzés inkább egy képes-videós összeállítás lesz érthető okokból, semmint szöveges.
Régóta érlelődött bennünk egy látogatás a fodrásznál Lucussal, de érthető, hogy egy súlyosan, halmozottan sérült kisgyerekkel ez sem az egyik leghétköznapibb program.
Hogy mi kellett hozzá, hogy eljuthassunk Lucival a fodrászhoz?
Először is, hogy ne legyen beteg. Ilyen napokból mondjuk az elmúlt 8 hónapban viszonylag kevés volt.
Találjunk egy olyan hétvégi időpontot, amikor a teljes „stáb”, értsd ezalatt Kata, a fodrász, anya, apa, Luci IS ráér. (Katát kb. 40 éve ismerem és úgy 25 éve követem, bármerre is viszi az útja.) Erre azért volt szükség, mert bár én megpróbáltam korábban levágni, de vállalhatatlanra sikerült a gyerek haja és ha már ennyit készültünk, várakoztunk, akkor szerettük volna megörökíteni az első hivatalos fodrászszalon látogatásunkat, hogy meg tudjuk mutatni nektek is.
Luci komoly hajkoronát növesztett az évek alatt magának. Nem volt ez mindig így. Kata járt már nálunk, talán még a covid előtt, amikor Luci 1 éves lehetett és nagyon diplomatikusan csak úgy fogalmazott, hogy hát, nem csak a hajszínét örökölte apától.
Tény és való, hogy kis pihe hajacskája volt, ami aztán 2-3 éves korára elkezdett szépen besűrűsödni.
HajadismiJen?
Kb. azóta próbáltunk Katával összehozni egy időpontot, hogy újra eljöjjön hozzánk és levágja Lucus haját. Sikertelenül. Én vásároltam egy ritkító ollót, mert elmondása alapján azzal biztosan nem tudok visszafordíthatatlan károkat okozni. Tettem is rá kísérletet, de idővel elengedtem a projektet, miután minden tiszta babahaj volt, igen, a kutya is. Luci 5 perc után ordított, Peti próbált egy személyben egy rögtönzött cirkusz-varieté előadást improvizálni, de csak maximum percekig sikerült Lucus figyelmét lekötni, miközben tartotta a fejecskéjét. Én pedig egy OLLÓVAL a kezemben próbáltam a perpetuum mobile módjára ficánkoló kislányt fazonra igazítani. He-he-hehhh….
Itt aztán már sokkal összehangoltabban működtünk:
Amúgy növeszthette volna még a hajkoronát, hiszen mibe’ van az, kislány, jól áll neki a hatalmas hajzuhatag is, de minden este fürdésnél óhatatlanul hajmosás is történt, mert egész egyszerűen nem tudtuk úgy megfürdetni, hogy ne legyen csuromvizes a haja. Ezután a 20 perces hajszárítás viszont már nem tartozott a kedvenc időtöltései közé.
A másik nehézség, hogy minden mozgásterápián, mivel időről-időre csak lóg az a buksi, állandóan az arcában volt az egész bozont. Hiába csat, hiába megannyi hajgumi, csak kivariálta mindegyiket és mint egy kis pogós inkább ezzel volt elfoglalva semmint a feladattal.
Vágjunk bele!
Abban, hogy most sikerült felkerekednünk nagyban közrejátszott, hogy Katának most alakult úgy az élete, hogy ismét egy önálló fodrászüzlet felé vette az útirányt. Ez, valljuk be, nagyot lendített a dolgon, hogy mi eljuthassunk hozzá. Egy tömött, zsúfolt üzletben valószínű mindez kivitelezhetetlen lett volna.
Minden várakozásunkat felülmúlta Luci, aki egy órán keresztül türelmesen hagyta, hogy vágják, ritkítsák, fazonra igazítsák a hajacskáját. Én ültettem az ölemben, lógattam oldalra, pihent a fejecskéje a vállamon, szóval mozgásbéli akadályozottság ide vagy oda, azért megoldottuk leleményesen ezt a fejtartás dolgot is.
Tetszett neki a hajszárító hangja, a kefe, amivel lesöprögették róla a hajat, csak egy dolog zavarta kifejezetten, hogy a hajvágókendővel eltakartuk a kezét, így nem találta az öklét egy órán keresztül. Aztán visszakapta azt is és teljes volt a boldogság.
