„AZ AKADÁLYMENTESSÉG- VALAMINT AZ ARRÓL SZÓLÓ INFORMÁCIÓ HIÁNYA egyértelműen az egészséges élettér beszűkülését hozza. Azt, hogy az érintett családok kiszorulnak a társadalomból és beszorulnak egy lakásba. Az, ha előzetes tájékozódást igényel, hogy adott program, helyszín, esemény megközelíthető-e, ott rendelkezésre állnak-e az igény szerinti alapvető szükségletek, amire egy mozgásában súlyosan akadályozott gyermeknek, felnőttnek szüksége lehet, nem probléma. A félrevezető, hiányos, félvállról vett infók viszont sok bosszúságot tudnak okozni.”
De kik is ők és mit érdemes tudni róluk, az ügyük hátteréről?
EU-s statisztika szerint a társadalom mintegy 15%-a, azaz minden !6. ember él valamilyen speciális igénnyel egészségi állapotából kifolyólag.
Az épített élettér – vagyis ahol jellemzően előfordulunk – kialakításának hiányosságai folyamatos kihívást – összeszámolhatatlan többlet időt, energiát, fizikai erőt, bosszúságot, csalódást, rengeteg türelmet, nem kevés pénzt – jelentenek a fogyatékossággal élők mindennapjai során.
Ennek hátterében az áll, hogy akadálymentesség alatt valójában mindenki mást ért és ez komoly bonyodalmakat okoz.
Az Access4you ennek a problémának a megoldására jött létre. Azon dolgozik, hogy minél több megbízható akadálymentes infó álljon rendelkezésre.
A kerekesszékkel, babakocsival közlekedő, idős – mozgásában korlátozott, gyengénlátó, vak, nagyothalló, siket, kognitív zavarral élő és segítőkutyával közlekedő emberek szükségleteit mérik és részletes, megbízható tájékoztatást nyújtanak az akadálymentességről, az épített környezet hozzáférhetőségéről ITT.
Összefoglalva, sok bosszúságot tud okozni az életünkben, ha akadálymentesség alatt nem ugyanazt értjük. Az információ hiánya miatt van, hogy inkább elengedünk egy programot. Inkább, minthogy vissza kelljen fordulnunk – nem kevés energiát beleölve az eljutásba -, egy ajtóról visszapattanva.
Az ügyintézéshez sokszor a teljes pereputtyot állítjuk csatasorba a váratlan meglepetések elhárítására és idővel tényleg eljutunk oda, mi, mozgásukban súlyosan akadályozott családtagot gondozók, hogy már nem kerekedünk fel, mert a rengeteg rossz tapasztalat erősebb, mint a kalandvágy.
Beszéljünk az akadálymentesítésről! Kerüljön a köztudatba! Legyen előbb-utóbb egy közös nyelvünk, ahol ugyanazt jelentik a szavaink és a fogyatékkal élők amúgy sem könnyű életét ne nehezítsük szó szerint megugorhatatlan akadályokkal! Lehet, ez mindössze csupán pontosabb megfogalmazást jelent.
Szeptemberre 3 programot terveztünk Lucival. Egy barlanglátogatást, egy sétahajózást és egy immerzív (a képi- és hangélmény 360 fokos) kiállítás meglátogatását. Mindegyikről írok majd, akadálymentességi szempontokat is figyelembe véve.
Ha az életünk egy bevett és megszokott mederben halad, akkor az úton lépkedve május első vasárnapján eleinte még marokra fogott ceruzával rajzolgatunk és virágot viszünk. Aztán ha megadatik, még mindig rajzolhatunk, virágot is vihetünk, de már nekünk is rajzolnak, sőt virágot is kapunk. Végezetül már csak egyetlen irányba nézhetünk, a felénk nyújtott csokorra és rajzocskákra.
Van az úgy viszont, hogy ez a fent említett kipárnázottnak hitt élet kilép ebből a jól megszokott, ismerős mederből és mi csak állunk ott bénultan, tehetetlenül és már nincs kinek odakészíteni a színesceruzát. Nem lesz orgonaága, nem száll az áldás és nem susogja a szellő.
Ez az írás állítson emléket minden édesanyának, nagymamának, aki elveszítette a gyermekét, unokáját.
Vannak édesanyák, akik ma nem kerülhetnek reflektorfénybe. Akiknek nemrég vagy már réges-régen el kellett engedniük a gyermekük kezét és anyák napján a legsötétebb óráikat élik át, hiába minden igyekezet és az élhető hétköznapok. Hogy ki a „szerencsésebb”, akinek évek, évtizedek adattak meg vagy a túlélés szempontjából inkább az, akivel csak pár napig volt a gyermeke, nem tisztünk eldönteni.
Itthon, de talán nem túlzás azt állítani, hogy a nyugati civilizációban a gyászkultúrának valójában semmi kultúrája nincs. Inkább elkerüljük, aki elvesztett valakit, mert nem találjuk a helyes szavakat. Pedig valójában ez nem is rólunk szól.
Bíztatóul, bátorításul azt szokták mondani, mire letelik a gyászév valamivel majd könnyebb lesz. Megélni ez idő alatt minden évfordulót, ünnepet, évszakot, nélküle. Hogy az idő majd segít. Valamerre indulni kell, ez biztos. Hogy ennek köze van az időhöz, nem kérdés, de az is biztos, hogy ezt önmagában csak az idő nem fogja elrendezni.
Vajon mire lehetne ma szükségük azoknak az édesanyáknak, akik elvesztették a gyermeküket? Írhatnám, hogy mire lehetne ma szükségük ahhoz, hogy ők maguk ne vesszenek el, de az az érzésem, hogy ez lehetetlen.
Én most megkérdezem, hogy ők hogyan ünnepelnének? Ünnepelnének-e egyáltalán? Mesélnének? Vagy inkább hallgatnának hosszasan és ülnének csendben emlékezve? Esetleg sétálnának egyet?
Felköszönti-e őket valaki? Bárki? Vesznek-e virágot, sütit, ünnepi ebédet maguknak? Vagy „csak” túlélnek? „Csak” várják, ahogy felkelt ma reggel is a nap, majd csak lemegy ez is és elmúlik? Holnaptól lekerül a fókusz a legfájóbb sebről és csordogálhat az élet tovább. Hogyan élik túl ezt a napot, ami a legtöbbeknek az önfeledt ünneplésről, örömkönnyekről szól, gyerekdalról és versekről, melegségről, figyelemről, törődésről, szeretetről?
Nagyon nehéz szívvel írom ezeket a sorokat. Luca él, néha él és virul, de soha nem fog virágot szedni, rajzolni, énekelni vagy szavalni. Sem ide, sem oda nem tartozunk mi, akik a súlyosan, halmozottan sérült babácskáinkat nevelgetjük, gondozzuk, dédelgetjük. Ez is egy valóság, valahol a két világ között rekedve, de erről már írtam és ez az írás most nem erről, nem rólunk szól. Ugyanakkor mennyi szemszög és mennyi nézőpont?
Én a reményt veszítettem el, az álmot, hogy valaha mindez majd velünk is megtörténhet. Voltak viszont akiknek ez megvolt. Kiteljesedhetett és aztán veszítették el.
Akik ahhoz a szerencsés táborhoz tartozhatnak, hogy magukhoz ölelhetik az egészséges gyermeküket, gyermekeiket most álljanak meg egy pillanatra. Ezek a gyerekek a héten ajándékot készítettek, verset szavaltak, rajzoltak, virágot szedtek. Ugyanezeket a gyerekeket noszogatni is kellett, hogy időben feküdjenek le, hogy a koszos ruhát és az edzőcuccot vágják a szennyestartóba, hogy vigyék már le a szemetet, a kutyát. Ha megálltak, mondjanak el egy imát, akinek nem kenyere, köszönje meg a maga módján, hogy a szemtelen kamaszgyerek, aki naphosszat bezárkózik a szobájába él. Él és virul.
Akik ebben kevésbé voltak szerencsések, náluk lehessen helye az emlékezésnek és legyen övék ma a mezők, tarka rétek összes (vad)virága.
Tudom, hogy minden kisgyermekes család bajlódik a légúti vírusokkal. Az új trend, hogy majdhogynem egész évben, de ősztől késő tavaszig szinte biztos. Meghiúsult utazások, lemondott programok, eltörölt vagy elhalasztott ünnepek. Gyerekközösségek elkerülhetetlen velejárója a covid, az influenza, az adenovírus és az RSV. A fosós-hányósról most nem is beszélek, arról majd nyáron..
Ami egy egészséges fejlődésmenetű gyereknek általában 1 max. 2 hét, az egy súlyosan sérült kisgyereknél minimum a duplája. Nálunk jellemzően 3-4 hét. Az az ígéret, hogy ez idővel jobb lesz, a rideg valósággal egyáltalán nem jár kéz a kézben.
Miért húzódik el ennyire és hogyan válik súlyossá Lucánál egy-egy betegség?
Elsősorban azért, mert Luci nem tud mozogni, helyet változtatni. Felülni, felállni. Tudom, ágynyugalom, de még köhögni is jóval nehezebb fekve. Próbáld csak ki! Így ilyenkor mi kb. 0-24-ben felváltva ücsörgünk vele egy fotelban, hogy a váladékot fel tudja köhögni és a fekvés miatt gyorsan kialakuló tüdőgyulladást elkerülhessük. Hiába az ültetőmodul, ilyenkor azt nem viseli el.
Lucinak mind az immunrendszere, mind a tüdeje gyengébb. Arra, hogy a tüdeje gyengébb és terhelt, idén tavasszal egy kórházi légyott során derült fény, majd’ 5 évesen.
Rájöttünk, hogy a tüdőgyulladás, ami látszódott a röntgenfelvételen és épp ugyanolyan képet festett április elején mint április végén nem mostani, hanem már jó ideje ott lehet és ő ezzel együtt él. Normál üzemi működésben elketyeg vele, de egy légúti vírusfertőzéssel már nehezen boldogul és azonnal esik az oxigénszintje.
A hátterében a koraszülöttség állhat és a gépi lélegeztetés.
Vírusfertőzések, tehát Luci nem létező immunrendszerére van bízva a dolog. Hiába az elképesztő mennyiségű vitamin és táplálékkiegészítő, elkapja. De hát hogyne kapná el, mindent és mindenkit 🙂 nyalogat.
Milyen problémákat kell áthidalni Lucival?
Mivel Luci nem beszél és nem tudja jelezni (sem megmutatni hol és mi fáj), hogy mekkora a baj, ezért az nyújt biztonságot, ha azt látom, hogy nem olyan, mint szokott (aluszékonyabb, kimerült vagy épp zihálva, kapkodva, sípolva veszi a levegőt, köhögési rohamok gyötrik, akár folyamatosan egy órán keresztül), hogy bemegyünk a sürgősségire és ott eldöntik, hogyan tovább.
A lázas állapot nagyon nem jó epilepsziával párosítva. A vírusfertőzések rendre beborítják az epilepsziáját is és ilyenkor fokozódnak a rohamok. Erősebbek, hosszabb ideig tartanak és több van belőlük, de akár új rohamminták is megjelennek (mindaddig nem tapasztalt típusú epilepsziás roham).
Hiába kap pre- és probiotikumot, az antibiotikumok kikészítik a gyomrát és a bélrendszerét és a nem túl sok felesleggel bíró kislányunk újra és újra hetekre nehezen etethetővé válik. A folyadékot ilyenkor kortyonként adagoljuk, fecskendővel.
Képzeld csak el, hogy napi minimum kb. fél liter folyadékot egy 10 ml-es fecskendővel kell megitass és bent is tarts egy beteg kisgyerekben. (Azért 10 ml-es, mert a 20 ml-t én már nem érem át és nem tudom ebből itatni.)
A szűnni nem akaró köhögés nem hagyja aludni és rettenetesen kimeríti. Ha kimerül, kialvatlan, az az epilepsziás rohamokat felerősíti. Olyankor meg az nem hagyja aludni..
Milyen problémákkal szembesülünk mi, szülők?
Nagyon nehéz mindenféle diagnosztikai eszköz nélkül döntést hozni, hogy mikor van az a pillanat, amikor el kell indulj vele a kórházba. A megérzéseidre hallgatva, nem épp kisimult idegállapotban. ..és hol húzódik az a határ, amikor el kell indulj és hol az, amikor már arra sincs idő és mentőt kell hívj?
Ilyenkor egy teljesen erőtlen, magát egyáltalán nem tartó kis „rongybabát” kell valahogy mégis ruhába csomagolni és az alap cuccainkat villámsebességgel összekészíteni, mert annyira speckó mindenünk, hogy a kórházban sem a gyógyszereink, sem az ételek, italok nem állnak rendelkezésre. (A hűtős gyógyszernek hűtőtáska, mert ki tudja, hogy meddig fogunk várakozni a sürgősségin.)
A menni vagy maradni dilemmát az is okozza, hogy épp annyira veszélyes Lucit kórházba vinni és ott kezelni, mint itthon gyógyítani. A kórházban folyamatosan ki vagyunk téve a felülfertőződésnek. Ha elkap bent valamit a helyzet még súlyosabbá válhat mint maga a probléma, amivel megérkeztünk.
Ha a kórházat meg is ússzuk, valójában úgy működünk itthon, mint egy nappali kórház. Az amúgy is feszes napunk ilyenkor semmi kilengést nem enged. Elképesztően kimerítő a folyamatos készenléti állapot. Arról nem is beszélek, ha mi is elkapjuk ezeket a vírusokfertőzéseket.
Volt olyan eset, amikor 25-féle készítményt adtam be Lucinak egyetlen nap leforgása alatt. Táblázat készült róla, mert már nem tudtam fejben tartani. Igaz, ebből egy része a szokásos antiepileptikum (epilepszia elleni gyógyszer), de azért akadtak új vendégszereplők is bőven. ..és ezeket bent is kell tartani.
Mi lehet a megoldás?
A tavalyi „szezonunk” szörnyű volt. Egész nyáron pulmonológusokhoz (tüdőgyógyász) jártunk, hogy találjunk megoldást arra, hogyan lehetne jobb. Elnézve az idei őszi-téli időszakunkat, nem lett jobb.
Talán ha egy erdő közepére költöznék Lucival egy kis házikóba és májusban előbújnánk, majd szeptemberben vissza. Viccesnek tűnik, de komolyan gondolom, mert így nem lehet élni. Mentálisan és fizikailag is rettenetesen megterhelő a folyamatos vészhelyzet.
Nem tudom, hogy mi a megoldás.
Azt viszont a saját szememmel látom, hogy a kórházi osztályok tele vannak légúti vírusfertőzött gyerekekkel, akik súlyos szövődményekkel küzdenek. Nemcsak a súlyosan, halmozottan sérült gyerekek, az egészséges gyerekek is.
Lehet, hogy az egyik kisgyerek lábon kihordja és néhány kellemetlen nap után már senki nem emlékszik rá, hogy valójában mi is volt ez a nyavalya, míg a másik, akit esetleg megfertőz, az életéért küzd. Ha túléli, akkor is hetekre, hónapokra hazavágja ilyenkor nemcsak a gyereket, hanem az egész családot is. Ezért ne vidd a beteg gyereked közösségbe!
Nem tudjuk a sérült gyermekeinket teljesen elkülöníteni, mert bárki, egy egészséges testvér a suliból, a szülő a munkahelyről, a közértből, a gyógyszertárból hazahozhat bármit és nem élhetünk bezárva egy barlangban, de azt le kell írjam, hogy hadd kérjelek meg téged, hogy figyelj ránk, figyelj ezekre és minden gyerekre, akik körében most sokkal-sokkal erőteljesebben támadnak a vírusok, mint tették ezt mondjuk az én, a mi gyermekkorunkban.
Egy fogyatékkal élő kisgyereknek is kell az ünnep. De tényleg szükség van arra, hogy egy súlyosan, halmozottan sérült kicsilánynak, aki még cipőt sem hord virgácsot és Mikulás csomagot dugdossunk a cipőcskéjébe?
Egyrészről semmi szükség a Mikulás csomagra, hiszen minden bizonnyal nem érti mi zajlik körülötte. Mi ez a lázas készülődés december 05-én este? Másrészről, ha így állnék hozzá, akkor lehúzhatnám az ünnepi listáról a születésnapját, a karácsonyt, a névnapját, a húsvétot, a gyereknapot. Mindent, amikor őt ünnepelhetnénk.
Minden gyermek várva vár
Kicsit faramuci úgy készülni egy ajándékozásra, hogy halvány fogalmam sincs, mindebből ő mit, mennyit ért. Ugyanakkor azt is gondolom, hogy ezek a gyerekek rendkívül érzékenyek és azt, ha valami róluk szól, ha őket köszöntjük, őket ünnepeljük, ha rájuk irányul a figyelem, a szeretet, azt igencsak érzik és felettébb jó néven is veszik.
Piros alma, mogyoró
Szóval értelmi képességek ide vagy oda, mi Mikulásozunk. Lucinak jellemzően könyvet – amiből felolvasok -, ruhát és vmi hangot adó játékot csempészünk a nagy piros zokniba, amit az első Mikulására kapott. Mivel csak pépeset, püré állagút tud megenni, ezért csokira nem költünk. Mármint hogy költünk, de kizárólag saját célú felhasználásra. Azért olyat szoktam, hogy pici csokidarabot megolvasztok, így egy behorpadt télapó nálunk tök jó szolgálatot tesz, néhány kanállal ilyenkor szívesen nyalakodik belőle Lucababa is.
A piros amúgy is egy agyi eredetű látássérült gyermek gyengéje – jellemzően ezt látják legkönnyebben -, tehát minden, ami Mikuláshoz köthető, még fejlesztő is. Nem szenzációs?
Hajnalban nyilván „házhoz viszem” a Mikulás csomagot, Funky kutya szigorú felügyelete mellett, ő ugyanis semmit nem tévesztene egy pillanatra sem szem elől, ami gyanús és egy plüss cuccokkal kitömött cipő okot ad némi gyanakvásra, szóval miután átadtuk Lucinak ünnepélyes keretek közt a csomagocskát, az ölembe kapom és együtt bontogatjuk, tapogatjuk, szagolgatjuk, meghallgatjuk, szóval sok irányból indítjuk a támadást az érzékszervekre.
Az ünnep azé, aki várja
Az ünnepeket így megélni könnyebb, mintha azon siránkoznánk, hogy tőlünk még ezt is elvették. Valahogy lesz ennek az egésznek egy sodrása és magával ragad. Már nem arra figyelsz, ami nincs, hanem arra, ami van. Rajtunk múlik, tőlünk függ, hogy születik-e varázslat.
A féltve óvott, vigyázott kisbabádat koraszülöttként világra hozni egy olyan trauma, ami mellett nem mehetünk el szó nélkül, rálegyintve, hogy majd biztosan begyógyul és elmúlik ez a seb.
Legalább évente egyszer, a Koraszülöttek Világnapján beszéljünk róla, hívjuk fel rá a figyelmet, mert még a várandós gondozás során sincs eléggé fókuszban. Magyarországon ráadásul nagyon magas a koraszülések aránya. Minden 10. baba érkezik korábban a vártnál, koraszülöttként, ahogy nálunk is, Lucababa.
Váratlan fordulat
Arról beszélünk, hogy császár vagy spontán szülés, hogy otthon vagy kórházban. A vitaminokról, a helyes táplálkozásról, a pihenésről, a sportolásról, de arról nem esik szó vagy legalábbis nagyon kevés, hogy 40 hét helyett lehet 32., 29, de akár mindössze 26 hét is egy babavárás. (Európában a 22. héttől és 500 gr-nyi súlytól mentik az életképes koraszülöttet. Magyarországon ez a 24. hét, de ha mutat életjelenséget, akkor bármennyi idős lehet, megpróbálják.)
Derült égből
Felkészületlenül ér, mint a BKK munkatársait az első hó, hiszen több hónapnyi várakozás, ráhangolódás hiányzik még neked is és neki is és tudjuk, hogy onnantól kezdve sem egy fáklyás menet következik.
Hétről-hétre követed nyomon, hogy miképp növekszik, hogyan fejlődik és egyszer csak nem lesz más választás, mint meg kell szülessen, úgy, hogy még nem áll rá készen.
A babaszoba jó esetben legalább már üres és nem egy tárolóhelység. A bútorok épp hogy megrendelve, de a szállítás még 6-8 hét. A falfesték színén legutóbb összevesztetek, így ezt elnapoltátok, csakúgy, mint a tapéta vagy falmatrica kérdéskört.
A kalapban még mindig három név van. Nálunk Luca, Laura és Lujzi. Néhány hétig még biztosan ízlelgetted volna melyik cseng jobban, de erre nem maradt idő, egy szempillantás alatt kell ráböknöd az egyikre. A szüléshez összekészített kórházi csomag sehol és arról sem döntöttetek, hogy a köldökzsinór vért levetessétek-e.
Egy pillanat alatt szalad át a fejeden ezernyi kérdés és csak azért nem több, mert igazából nem vagy tisztában azzal, hogy mi vár rád. Mi vár rátok.
Napvilág
Luca augusztus 16-án érkezett a 32. hétre, koraszülöttként. Nem telt el két nap és vérmérgezést kapott. Agyi trombózisa volt mikro agyvérzésekkel. Újraélesztették. Kómába került. Vérhigítót kapott és rengeteg gyógyszert. Ültünk vele együtt egy megállíthatatlan hullámvasúton, ami hol a halálba, hol az életbe rohant.
Azt a két hónapot, amit a pocak biztonságában kellett volna még töltenie Luci egy inkubátorban, lélegeztetőgépen, a mentőautóban, egy kórteremben, majd otthon töltötte.
Aranyóra nélkül kezdtük a közös életet. Amikor sokadszori nekifutásra – mert a biztonsága érdekében valahol mindig meg kellett állni, félbeszakítani és legközelebb újrakezdeni az egész folyamatot – először sikerült kenguruzni és rám fektették a ‘mégkétkilósincs’ kisbabámat, ott összeért a föld és az ég.
Annyira picike volt, annyira védtelen és sebezhető a papírvékony kis bőrével, hogy alig mertünk megérinteni. Simogatni sem volt szabad, csak pihentettük rajta az alaposan lefertőtlenített kezünket, mert ha megsimítottuk volna, az túl sok lett volna az idegrendszerének.
Luci végül minden viszontagság ellenére szeptember 21-én, több, mint egy hónap után hazaért. A császármetszés sebe biztosan hamarabb begyógyult, mint az, hogy nekünk két hónappal kevesebb adatott a háborítatlan felkészülésből az életre.
„Sok embernek nem adatik meg, hogy találkozzon egy igazi hőssel – én életet adtam neki.”
Luci ovijának közvetítésével vettünk részt Petivel a Szt. Márton Gyermekmentő Szolgálat életmentő, elsősegély tanfolyamán.
A Szent Márton Gyermekmentő biztosítja 25 éve az ország egyetlen gyermekrohamkocsiját az OMSZ számára – akik hivatalosan Mo-on a mentést végzik -, mind a mai napig. Ez tulajdonképpen egy mobil „intenzív osztály”, amit fenntartanak, működtetnek. Az OMSZ tankolja az autót és fizeti a mentőorvosokat, -ápolókat, a civil szervezet pedig biztosítja a mentő(k) – nem csak ez az egy autó van – fenntartását, az eszközöket, berendezést, gyógyszereket, stb.
Miért van szükség még erre is?
Egy elsősegély tanfolyamot általában kötelező jelleggel végzünk el a jogosítvány megszerzésének zálogaként – ami esetemben épp 27 éve történt – vagy „babonából”, azzal a felkiáltással, hogy soha ne legyen rá szükség.
Ez a tanfolyam kifejezetten a gyerekekre fókuszált. Az egyik legmegdöbbentőbb infó, ami a kérdésemre elhangzott, az volt, hogy az életmentő tanfolyamot ÉVENTE újra és újra érdemes lenne minden laikusnak elvégeznie, mert hiába az összeszedett tudás, ha nem használjuk, kikopik. Én gyanútlanul bemondtam egy 5 évet.. Egyébként akik ott dolgoznak ők is évente frissítik a tudásukat. Az igazság az, hogy a protokollt – mondjuk az újraélesztésnél – folyamatosan felülvizsgálják és a statisztikák alapján monitorozzák, hogy az adott módszer mennyire eredményes. Ha az, marad, ha nem, akkor felülírják.
A 3 órás tanfolyamon az alkalmilag verbuválódott kis csapatból voltak, akik még a kisbabájukat várták. Volt, akiknek a koraszülött pici babájuk még kórházban volt és olyan is, aki táboroztatni viszi nyáron a gyerekeket és egyre sápadtabb lett, ahogy témakörönként mentünk végig a „tananyagon”. (Viszont óriási respekt, hogy vette a fáradtságot és eljött, mert fel akart készülni a vészhelyzetekre.)
Mindarról, ami a tanfolyamon elhangzott született egy könyv is, amiről mi személy szerint azt gondoljuk, hogy nagyon fontos és nagyon hasznos, jó és biztonságot ad, ha kéznél van, viszont ha valaki megteheti, akkor válassza először a tanfolyamot, lentebb írom is, hogy miért.
Felsorolásszerűn pár gondolat a tréningről, ami hasznos lehet:
Érdemes a 112-t hívni – és a gyerekeknek is ezt megtanítani – mert ide fut be minden segélyhívás, azok is, amikor a 104-et tárcsázzuk.
Ha kicsit is billeg a helyzet, MINDEN ESETBEN, MINÉL ELŐBB hívj mentőt. Max. később lemondod, ha okafogyottá válik a riasztás (pl. félrenyelésnél sikerült kiköhögtetni).
A diszpécser – főképp egy kisgyermekhez való riasztásnál – végig veled marad és segít, nem teszi le a telefont, amíg a kollégái a helyszínre nem érkeznek.
NE VÁRJ A MENTŐRE, azonnal kezd el az újraélesztést, ha leállt a légzés, mert minimum 15-20 perc, mire befuthat a szakszerű segítség és addig nem lehet lélegeztetés nélkül se gyerek, se felnőtt. A hangsúly a minimumon van, talán ez volt a legfontosabb infó, ezért lenne lényegi, hogy ez a tudás mindenkinek ott legyen a kezében, mert nem ér ki perceken belül a mentő, iszonyúan túlterheltek.
Bp-en jellemzően minden miatt mentőt hívnak az emberek, míg vidéken ez sokkal kevésbé jellemző.
Sokkal, de sokkal gyorsabban és erősebben kell végezni a mellkaskompressziót, még egy csecsemőnél és egy kisgyereknél is, mint amire valaha is gondoltunk volna. EZ AZ A PONT, AMI MIATT SZERINTEM JOBB, HA ELŐSZÖR A TANFOLYAM MELLETT DÖNTESZ és csak utána jön a könyv. Kb. !120x/perc kell alkalmazd a nyomást a befúvások mellett, így tud hatékony lenni.
Ahhoz, hogy ez fenntartható legyen, akár 15, akár 30 percen keresztül, amíg kiér a gyermekmentő KELL A SEGÍTSÉG! Ez volt a másik rendkívül hangsúlyos üzenet. Tehát ahogy realizálod, hogy baj van, hívj segítséget! Akkor is, ha egyedül vagy otthon. Azt mondták az oktatók, akik gyermekmentőkocsin dolgozó ápolók, hogy nincs az az anyai kiáltás, amit ne hallana meg valaki veszélyhelyzet esetén. Szóval ki az erkélyre, a lépcsőházba, az utcára, akár a gyerekkel együtt, ha még felkapható és ordíts segítségért! Kb. 2 percig tudja egy ember hatékonyan csinálni és nem függ attól, hogy nő vagy férfi, jó-e a kondi vagy sem. El fogsz fáradni, ezért kell megosztani a melót.
Még egy praktikus ötlet volt: bizonyos fogásokat lehet gyakorolni éles bevetés nélkül is, ha szükség lesz rá, ne akkor kelljen próbálkozni, szerencsétlenkedni, hogy pl. egy félrenyelésnél melyik pozíció lehet a leghatékonyabb. Nyilván ne feküdj rá tiszta erőből a mellkasára és nyomogasd a Staying alive-ot lihegve, de a fogásokat érdemes megpróbálni modellezni.
A YT-on van egy csatorna, Életmentő szülők címmel, ahol témánként (újraélesztés, mérgezés, félrenyelés, apnoé, égés, áramütés, krupp..) fent vannak a jelenlegi protokollok, javaslatok.
Életmentő szülők
Nekem az első 1,5 órám, amikor az újraélesztést tanultuk, biztosan azzal telt, hogy próbáltam a sokkból felocsúdni és az érdemi munkára összpontosítani, miközben vert a hidegveríték és kalapált a szívem. Míg alaphelyzetben úgy veszel részt egy életmentő, elsősegély tanfolyamon, hogy extrém kicsi a valószínűsége, hogy a tanultakat valamikor élesben használnod kell, pláne a saját gyermekeden, addig mi úgy vettünk részt rajta, hogy próbáljuk a lehető legpontosabban beégetni az agyunkba az újraélesztés mozdulatait, mert annak viszont, hogy Lucababánál használnunk kell majd ezeket a mozdulatokat jóval nagyobb a valószínűsége.
