Amikor Lucival várandós voltam és még nem tudhattuk, hogy milyen nehézségekkel kell szembenéznünk, akkor úgy terveztem, hogy Luci születését követően 1,5-2 éves korában ismét munkába állok.
Arra gondoltam, hogy ennyi kiesést talán a forprofit szektor is tolerál, nem lesz behozhatatlan a lemaradás, úgy, mint a gazdasági körülmények gyökeres megváltozása, a piac totális átalakulása, a versenytársak jelentős átrendeződése, jogszabályi-, törvényi változások tömkelege, amik elengedhetetlenek a mindennapi munkavégzéshez.
16 évet fektettem bele abba, hogy jól működjek egy területen és azonnal tudjak reagálni a legváratlanabb üzleti helyzetekre is. Kiépített kapcsolatrendszerrel, bizalommal, s nem utolsó sorban anyagi biztonsággal, függetlenséggel. Nem azért akartam visszamenni, mert munkamániás vagyok, inkább azért, mert nem akartam sutba dobni az egzisztenciámat.
Aztán fordult egy nagyot a világ
Luca születése (2018.) utáni években jóformán eszembe sem jutott, hogy valaha újra képes leszek munkát vállalni akkorát fordult velem a világ. Szinte minden, ami előtte része volt az életemnek, a mindennapjaimhoz tartozott, elérhetetlennek tűnt, jó messzire távolodott.
A túlélésre játszottam. Az enyémre és az övére.
A 0-24 órás gondoskodás, az állandó készenléti állapot szó szerinti és minden túlzástól mentes. A folyamatos betegségek, kórházi légyottok, éjszakai virrasztások, véget nem érő etetések, stb-stb. minden energiámat felemésztették.
Azt láttuk, hogy amiben vagyunk, az zsákutca és élhetetlen mindenki számára.
Evésterapeuták, dietetikusok, gasztroenterológusok, pulmonológusok. Mentünk előre és figyelmen kívül hagytuk, hogy „ezekkel a gyerekekkel ez együtt jár”. Kerestük fáradhatatlanul a megoldásokat, hogy egy picit könnyebb lehessen. Vesztenivalónk nem volt.
A kemény munka hozott sikereket és ahogy nem az életmentésről szólt már minden egyes napunk minden egyes perce, elkezdtem kacérkodni a gondolattal: Mi lenne, ha szétnéznék az álláspiacon?
Jelentős hendikep a nyílt munkaerőpiacon
A csomag, ami velem együtt jár, nem átlagos és nem valószínű, hogy kapkodnának érte(m), mégis egyre inkább azt éreztem, hogy egy életem egy halálom, meg fogom próbálni, ha Luca állapota stabilabb lesz.
A lehetőség, hogy pár órára kiszakadhassak ebből a beszűkült élettérből, mással foglalkozhassak, mint a kislányom ellátása és gondozása, motiváló legyen a tevékenység, amit végzek, hogy valahol számíthassanak rám, én pedig érezhessem, hogy szükség van a munkámra, inspirált.
Lehessenek sikereim, legyen önálló keresetem és ne vegetálva teljenek a napok, kilátástalanul, egyre fásultabban, lemondóan, elcsigázottan, kinyúlt mackónadrágban, elveszített önbecsüléssel.
Kelljen néha, akár hullafáradtan is, sminkelni, fésülködni, utcai ruhába bújni. Legyen interakció felnőtt emberekkel, akiknek semmi közük a fogyatékossággal élők világához. Akikkel lehet együttműködni, vitatkozni, egyetérteni, tanulni és tanítani vagy csak egy jót röhögni.
48 éves vagyok. Reálisan még 10-15 évem biztosan lenne, lehetne a munkaerőpiacon. Tény azonban, hogy az élesváltások, a hosszabb szünetek, a hátraarcok ennyi idősen erősen hátráltatják az embert és van rá esély, hogy a „magas rizikójú” papírkupacba kerül az újonnan, Canvában fabrikált csinos kis önéletrajzom.
A lehetőségeim, valljuk meg, igencsak szűkösek. Ami beleférhet Lucus biztonságos ellátása mellett egy napba, az:
- részmunkaidő,
- rugalmas munkavégzés,
- home office, de minimum hibrid megoldás.
Ennél több kötöttséggel járó pozíciót elvállalni felelőtlenség lenne. Így hát ha az életkorom nem kaszálja el az álláskeresésem, majd a jócskán korlátozott lehetőségeim megteszik.
Még emellett is komoly logisztikát, szervezést és apparátust fog igényelni, hogy a mindennapokat elfogadhatóan lehozzuk, de szükségem van új impulzusokra és nem hessegetem el ezeket a gondolatokat azzal, hogy ez kivitelezhetetlen, maradjon minden a régiben, hanem leporolom magam és körülnézek. Az pedig „csak” egy soron következő megoldandó helyzet lesz az életünkben, hogy ki fogja Lucit elhozni a suliból, ha én dolgozom.
Új utak és új irányok
Fontossá vált, hogy olyan munkaadót találjak és válasszak, akinek a hitvallása, elkötelezettsége összhangban van az enyémmel. Épp ezért a civil, NGO (nem kormányzati szervezetek) szektorban gondolkozom.
Ezek a civil, non-profit szervezetek nem részei az állami vagy üzleti szektornak és általában valamilyen társadalmi/környezeti/kulturális/emberi jogi ügyeket képviselnek.
Közben meg persze kicsit elveszett is vagyok és a bal vállamon csücsülő majom folyamatosan osztja a jobb vállamon ülőt:
- Biztos vagy te ebben? Nem félsz a kudarctól, a visszautasítástól?
- Miért épp most akarsz ebbe belevágni?
- Mire számítasz ennyi idősen? ..na meg Lucival az oldaladon?
- Miért nem jó úgy, ahogy van?
- Mi lesz, ha gyakran beteg lesz? ..és ott vannak a szünetek is!
- Bírni fogod a terhelést?
- Hogy fogjátok megoldani a fuvarokat, ha neked elfoglaltságod van?
Fontosnak tartom erről is beszélni. A kételyről, hogy képes leszek-e helytállni. A halogatásról, hogy mikor érkezik el a megfelelő idő, amikor készen állok rá. A magabiztosságról, az önbizalomról, ami nélkül nem is érdemes nekiállni, de ezeket valahol az elmúlt évek során elvesztettem. ..hogy akkor is menni kell előre, ha ez nagyon nehéz.
Ha hosszú távon szeretném megőrizni a szellemi frissességet, az egészséges magabiztosságot, önállóságot és a jó értelemben vett függetlenséget – tehát ha nem írnám ki magam a társadalomból -, akkor erre azért a meló elég jó megoldás lehetne.
Az elhatározás megszületett. Most a kitartáson van a hangsúly és az elszántságon, hogy ne bizonytalanodjak el, ha az első próbálkozások nem sikerülnek. Megyek előre, lehetetlen terepen, rendületlenül. Néhányszor már sikerült.
Kép: Depositphotos
