Személyi igazolvány készítés fogyatékkal élő kisgyereknek, pro és kontra

Bár egyre több a SNI-s kisgyermek, személyi igazolvány készítésére még sincs lehetősége a szülőknek a gyermek személyes jelenléte nélkül. A jogszabály pillanatnyilag az, hogy személyes jelenlét nélkül – amit igazolni kell szakorvosi, háziorvosi igazolással – csak útlevél készíttethető (2500 Ft-ért) a gyerekeknek. Ingyenes személyi igazolvány készítés ily módon nem lehetséges. A kormányablakokban igazából nincs a másságnak protokollja. Az ügyintézők nincsenek felkészülve, felkészítve a kényes helyzetek kezelésére, profi megoldására, így nagymértékben függ az eredmény az emberi hozzáállástól, helyzetfelismeréstől. A rendelkezésedre álló 15-30 percben így kísérletet kell tenned az ügyintézésen túl az érzékenyítésre is.

Felkészülés

Hiába volt hosszas türelmi idő a covid alatt és után, egyszer csak végérvényesen lejártak és elévültek az okmányok és nem volt mese, be kellett szereznünk legalább egyet, mert valamilyen hivatalos papírra Lucinak is szüksége van. Ez, a hivatalos ügyintézés a másik nagy kedvencem a kórházba járás után!

Miért ennyire para ez egy sérült kisgyerekkel?

Időpontra érkezünk, minimális várakozási idő, csüccs, kamerába néz, kattint és már kész is vagyunk. Nem? Hát nem egészen. Már a helyszínre el- és bejutás is küzdelmes és ahogy nő és nagyobb lesz, egyre küzdelmesebb. Egy túlzsúfolt kormányablakba időpontra megjelenni egy súlyosan, halmozottan sérült lurkóval, kihívás. Egyszer hirtelen felindulásból elszaladtunk együtt szerencsét próbálni, majd amikor közölték, hogy kb. 18-an vannak előttünk ugyanezzel a szándékkal, akkor jobbnak láttuk eloldalogni. Online foglaltam időpontot. Biztosra mentem, foglaltam személyi igazolvány készítésre is és útlevél készítésre is. Ez két különböző kormányablak volt, két különböző időpontban, mert egymás utáni időpontot ezekkel a szándékaimmal nem kaptam.

Pro

Az első túránk a személyi igazolvány készítése volt. Luci kb. 5-10 percre van hitelesítve várakozás terén. Ha áll a babakocsi és szerinte nem történik semmi említésre méltó, figyelmére érdemes, akkor éktelen sírásba kezd, szítva némi hangulatot a közvetlen környezetében. Nagyon hamar sorra kerültünk és szerencsé(nk)re egy olyan ügyintézőhöz, aki MEG AKARTA OLDANI a helyzetet. Nem volt élből elutasító, mert nem tudja kezelni a szitut és igazából nem is akarja, hanem szeretett volna segíteni. Megpróbáltunk otthon igazolványképet lőni telefonnal. Nem sikerült, pedig heteken keresztül próbálkoztunk. Annak értelmét nem láttuk, hogy külön felkerekedjünk igazolványképet készíteni és egy másik alkalommal újra nekiveselkedni az okmánykészíttetésnek. Bíztunk abban, hogy menni fog. Luci nem tartja a fejecskéjét, ültetni nem lehet önállóan, látás- és értelmi sérült, nem tud egy kamerába belenézni vezényszóra. Szóval kihívásból akad bőven. Egy dolgot szerettünk volna elérni, hogy bár nyűg és macera az egész, ő valahogy mégse így élje meg. Persze, szeretnénk, ha sikerrel járnánk és nem kellene ismételni mindezt az idők végezetéig, de ha elfogyna a türelme, még mindig szerencsésebb ha gyorsan távozunk, minthogy örökre kitiltsanak bennünket az intézményből.

Mindenre van megoldás

Az ügyintéző kedves volt és segítőkész. Elmondtam, hogy mi a helyzet és kérnénk az ötletét, javaslatát, hogyan tudjuk a lehető leggyorsabban kivitelezni a képkészítést. Utána majd én papírozok, apa ringatja a babakocsit és helyreáll a világbéke. Mondta, hogy mindenre van megoldás, percig ne aggódjak! Egy szempillantás múlva ott termett egy fehér lepedővel. Én ültem be elsőként, majd azzal a lendülettel le is takartak a szép nagy lepedővel, Lucit így vettem az ölembe. (Peti annyira röhögött, hogy sajnos erről nem készült fotó.) Az ügyintéző kedvesen beszélt Lucihoz. Ő a hang irányába fordult, érdeklődött, vitte a fejét és már kattintott is, amennyit csak bírt, hátha lesz közte olyan, ami átcsúszik a rendszeren. Peti közben törzsi táncot lejtett – miután abbahagyta a röhögést – ugyanabból az irányból, szóval nem bíztuk a véletlenre. A fáradozásainkat siker koronázta. Akadt egy nyitott szemű, nagyjából a kamera irányába néző szempár.

A többi már gyerekjáték volt, az admin részét én gyorsan elintéztem és nem töltöttünk bent szerintem 15 percnél több időt. Mindenből igyekezett kiválasztani a számunkra legegyszerűbb és leggyorsabb verziót. Látta, felmérte a helyzetet és nem riadt meg tőle, hogy ezt ő úgysem tudja kezelni, megoldani. Mosolyogva váltunk el és Luci ebből az egészből semmit nem érzékelt, nem volt feszkó.

..és kontra

A második körünk az útlevél készítés volt. Mi annyira felbátorodtunk, hogy gondoltuk megpróbáljuk személyesen elintézni. Ez egy másik kormányablak volt, amit ráadásul egy érintett szülők zárt csoportjában „promotáltak” is, hogy náluk egész flottul megy az ügyintézés, legyen szó akár kacifántos kis- és nagy gyerekről. Valószínű mi voltunk a kivételek.

Általában – jogos önvédelemből – felkonferálom azt, hogy mivel jár egy súlyosan, halmozottan sérült kisgyerek érkezése, hogy legyen, lehessen „felkészülési idő”, de ezt egy automata időpontfoglaló rendszerben nincs esélyem megtenni. Innentől kétesélyes a dolog. Van, aki jól reagál és megoldásra törekszik és van, aki rosszul. Illetve pontosítom. Nem is rosszul reagálás ez, inkább pillanatnyi ijedtség, félelem attól, hogy ő ezt nem fogja tudni kezelni és kudarcot vall. Látja, hogy ez nem egy rutin eljárás lesz, hanem rögtönözni kell, kilépve a megszokott keretből és ezt nem vállalja, befeszül.

Itt az ügyintéző, amikor felmérte a helyzetet, a nulladik pillanatban eldöntötte, hogy ő ezt NEM AKARJA megoldani. Volt is menekülő útvonala, hiszen az útlevelet el lehet intézni úgy is, hogy Lucit nem visszük magunkkal. Tettünk egy próbát, de a kép készítésekor szemmel láthatóan a tökéletes pillanatot várta és várta és várta.. ahelyett, hogy kattintott volna, amennyit csak bír. Az, mármint a tökéletes pillanat, meg ugye nem jött. Lepedő itt is volt. Azt mantrázta, hogy készítsük el otthon a képet és hozzuk be, a papírozását megcsinálják. Nem erősködtünk és nem erőltettük, mert nem volt már tétje.

Útlevele azóta sincs Lucinak, de szerencsére a hangsúly a személyin volt és az zökkenőmentesen elkészült. Valószínű abban a kormányablakban sem volt érzékenyítő tréning, mégis az emberi hozzáállás, az empátia, a segíteni akarás tök nyilvánvalóan lehengerlő fölénnyel győzött.

Képek: Depositphotos és magánarchívum