Régóta érlelődött bennünk egy látogatás a fodrásznál Lucussal, de érthető, hogy egy súlyosan, halmozottan sérült kisgyerekkel ez sem az egyik leghétköznapibb program.
Hogy mi kellett hozzá, hogy eljuthassunk Lucival a fodrászhoz?
Először is, hogy ne legyen beteg. Ilyen napokból mondjuk az elmúlt 8 hónapban viszonylag kevés volt.
Találjunk egy olyan hétvégi időpontot, amikor a teljes „stáb”, értsd ezalatt Kata, a fodrász, anya, apa, Luci IS ráér. (Katát kb. 40 éve ismerem és úgy 25 éve követem, bármerre is viszi az útja.) Erre azért volt szükség, mert bár én megpróbáltam korábban levágni, de vállalhatatlanra sikerült a gyerek haja és ha már ennyit készültünk, várakoztunk, akkor szerettük volna megörökíteni az első hivatalos fodrászszalon látogatásunkat, hogy meg tudjuk mutatni nektek is.
Luci komoly hajkoronát növesztett az évek alatt magának. Nem volt ez mindig így. Kata járt már nálunk, talán még a covid előtt, amikor Luci 1 éves lehetett és nagyon diplomatikusan csak úgy fogalmazott, hogy hát, nem csak a hajszínét örökölte apától.
Tény és való, hogy kis pihe hajacskája volt, ami aztán 2-3 éves korára elkezdett szépen besűrűsödni.
HajadismiJen?
Kb. azóta próbáltunk Katával összehozni egy időpontot, hogy újra eljöjjön hozzánk és levágja Lucus haját. Sikertelenül. Én vásároltam egy ritkító ollót, mert elmondása alapján azzal biztosan nem tudok visszafordíthatatlan károkat okozni. Tettem is rá kísérletet, de idővel elengedtem a projektet, miután minden tiszta babahaj volt, igen, a kutya is. Luci 5 perc után ordított, Peti próbált egy személyben egy rögtönzött cirkusz-varieté előadást improvizálni, de csak maximum percekig sikerült Lucus figyelmét lekötni, miközben tartotta a fejecskéjét. Én pedig egy OLLÓVAL a kezemben próbáltam a perpetuum mobile módjára ficánkoló kislányt fazonra igazítani. He-he-hehhh….
Itt aztán már sokkal összehangoltabban működtünk:
Amúgy növeszthette volna még a hajkoronát, hiszen mibe’ van az, kislány, jól áll neki a hatalmas hajzuhatag is, de minden este fürdésnél óhatatlanul hajmosás is történt, mert egész egyszerűen nem tudtuk úgy megfürdetni, hogy ne legyen csuromvizes a haja. Ezután a 20 perces hajszárítás viszont már nem tartozott a kedvenc időtöltései közé.
A másik nehézség, hogy minden mozgásterápián, mivel időről-időre csak lóg az a buksi, állandóan az arcában volt az egész bozont. Hiába csat, hiába megannyi hajgumi, csak kivariálta mindegyiket és mint egy kis pogós inkább ezzel volt elfoglalva semmint a feladattal.
Vágjunk bele!
Abban, hogy most sikerült felkerekednünk nagyban közrejátszott, hogy Katának most alakult úgy az élete, hogy ismét egy önálló fodrászüzlet felé vette az útirányt. Ez, valljuk be, nagyot lendített a dolgon, hogy mi eljuthassunk hozzá. Egy tömött, zsúfolt üzletben valószínű mindez kivitelezhetetlen lett volna.
Minden várakozásunkat felülmúlta Luci, aki egy órán keresztül türelmesen hagyta, hogy vágják, ritkítsák, fazonra igazítsák a hajacskáját. Én ültettem az ölemben, lógattam oldalra, pihent a fejecskéje a vállamon, szóval mozgásbéli akadályozottság ide vagy oda, azért megoldottuk leleményesen ezt a fejtartás dolgot is.
Tetszett neki a hajszárító hangja, a kefe, amivel lesöprögették róla a hajat, csak egy dolog zavarta kifejezetten, hogy a hajvágókendővel eltakartuk a kezét, így nem találta az öklét egy órán keresztül. Aztán visszakapta azt is és teljes volt a boldogság.
Képek és videók: Depositphotos és magánarchívum
