Kell-e ennek ekkora feneket keríteni? Kiöltözni és kiöltöztetni? Mit fognak egyáltalán csinálni? Vajon a pedagógusok készülnek majd valami kis búcsúztatóval? Mert hát a gyerekeket betanítani, együttműködésbe vonni erősen esetleges.
Tény, hogy ez év közben is pontosan ugyanígy van és természetes, hogy van amelyik kisgyerek lámpalázas, van, aki imádja, ha közönsége van és drukkolnak neki, van, akinek jobb és van, akinek rosszabb napja van. Csakúgy, mint bármelyik tipikus fejlődésmenetű kisgyereknél.
Ami várt és fogadott bennünket az messze túlmutatott minden elképzelésünkön. Varázslat volt. Egyszerre felszabadító és igazán megható.
Pengeél
Ez egy nagyon érzékeny terep. Hogy’ lépkedsz úgy tojásokon, hogy biztosan ne törjön össze egy sem? Nagyon ingoványos talaj, pengeél, hogy a felsorakozott szülők mikor érzik kínosnak, kellemetlennek és lesújtónak, erőltetettnek az egész próbálkozást.
Kell-e úgy jópofát vágnod mindehhez, hogy közben a szíved szakad meg?
Sodrásban
Aztán ahogy beléptünk és belecseppentünk a lázas készülődésbe már éreztük azt a fajta várakozást, izgalmat és hangolódást, amit bármelyik óvodai vagy iskolai közös produkció során valaha a saját bőrünkön is éreztünk.
Sokat nem kellett gondolkodnom, hogy melyik videót mutassam meg nektek – annak ellenére, hogy tavaly készült, de nézzétek el nekem, mert óriási kedvenc -, amiből biztosan átmegy a hangulata, a meglepetése. Elementáris erővel hatott ránk. Jöjjön most ebből egy kis ízelítő:
Azóta Korda Gyuri bácsi és Klárika Reptere hatalmasat ment a videómegosztókon és minden őrült buliban biztosan felcsendül. Ha valami ilyesmi megy egy Bp-Róma járaton mostanában, akkor biztosan megoldjuk az utazást, hogy újra átélhessük!
Kicsivel több volt a segédeszköz, a magát tartani, pláne feszesen felsorakozni nem tudó kisgyerek, viszont a hangulat pillanatokon belül feloldott valószínű minden létező belső feszültséget.
Nem volt ez másképp idén sem. Kicsit változott a tematika, a reptér helyett most a vízé volt a főszerep.
No szerencsére nem úgy, csak a „színpadon”. Villámárvizek nem sújtottak, a júniusi tél is megadni készült magát, így télikabát nélkül ücsöröghettünk kedvünkre sokadmagunkkal az udvaron.
A gyerekek bizonyosan érzékelték az ünnepélyességet. A figyelmüket bármi és minden egy szempillantás alatt képes elterelni, de olyan csodát láttunk, amin őszintén tudtunk nevetni, mosolyogni és végtelenül hálásnak lenni mindezért. Felfigyelni arra, ki mennyit ügyesedett és megélni a nagycsoportos gyerekek elbúcsúztatását, ahogy iskolába engedik őket az oviból, őszintén fájó szívvel.
Egy olyan speciális oviban, mint a Korai Fa óvodája, ahova Lucika is jár, egészen biztosan még közelebb kerülnek a gyerekekhez a szakemberek, hiszen itt szavak helyett rezdülésekből kell kitalálniuk nekik is, hogy épp mit vagy mit nem szeretnének a gyerekek.
Az érzelmeknek pro és kontra sokkal nagyobb szerep jut és a mozgásbéli akadályozottság is a folyamatos jelenlétet igényli.
Úgyhogy év vége ide vagy oda, mi azt láttuk, hogy mindenki szívvel-lélekkel, odaadóan és közösen varázsol és elkápráztat. Magával ragad és felemel.
Köszönet és hála érte!
Képek és videó: magánarchívum
