Rekviem Carmináért

Rekviem Carmináért

Kisgyerekként mindenszentek/halottak napján a szüleim mellett botladoztam a nagykanizsai temetőben és sokszor vezetett az utunk arra a részre, ahová a pici gyerekeket temették el. Már tudtam olvasni és nézegettem a fejfákat, századfordulós évszámokkal, de akár későbbi, egészen friss, a nyolcvanas években néhány évet vagy néhány napot élt Lacikák, Krisztinák, Marikák.

A Kincskereső kisködmönre, a Pál utcai fiúkra gondoltam vagy A Villikirályra, amit alsó tagozatosként szavaltam egy versenyen és arra, hogy milyen szerencse, hogy mára, akkor az 1980-as évek közepén jártunk, jellemzően túlélhetik a gyerekek a gyermekkort. Nem viszi el őket a torokgyík, a tuberkulózis, a szamárköhögés és a járványos gyermekbénulás sem szedi áldozatait már. Van rá gyógymód. Terápia, gyógyszer.

Most mégis ott állok a barátnőmmel a Farkasréti temetőben és a 3 éves kislányát, Carminát búcsúztatjuk. Mert van olyan betegség, amire nincs gyógymód. Olyan genetikai kód, ami megpecsétel és rombol. Elpusztít.

Ez a kislány fél évig a nagykönyv szerint fejlődött, aztán érezhetően elkezdett valami megváltozni. Több mint 1,5 év őrület után jött a bizonyosság, hogy egy olyan szindróma mutatható ki a genetikai vizsgálat során, ami sajnos nem gyógyítható.

A Tay-Sachs egy enzimhiány és a központi idegrendszer károsodását okozza. Az idegsejtek körül nem képes kialakulni az ingerületek átvitelében fontos szerepet játszó mielinhüvely. (Ez sérül az SM – sclerosis multiplex – betegeknél is.)

A leépülés folyamatos és ilyen pici korban megállíthatatlan. Elvesznek a megtanult mozgásminták, nehézségekbe ütközik a nyelés és a levegővétel is. Elveszítik idővel a látásukat, hallásukat.

Minél később derül ki, tehát minél később jelentkeznek az első tünetek, annál lassabb a folyamat. Egyedül a felnőttkorban jelentkező formánál van esély a túlélésre, de ilyen piciként nincs remény.

Juli mindent megmozgatott. Ezt szó szerint értsd. Mindent. A Föld alól is próbált megoldást keresni. Bekerülni bármilyen kísérleti programba a világ bármelyik pontján. Aztán ahogy telt az idő és Cirmos – ahogy ők becézték a kislányt – kezdte elengedni a kapcsolatot a külvilággal, belátta, hogy egy olyan vonaton ül, ami egyetlen irányba halad és nem tud róla leszállni.

Egy angolai srác és egy magyar lány. Egy betegség, ami jellemzően az askenázi zsidók leszármazottait és a francia származású kanadaiakat sújtja. Mekkora az esély?! Szinte biztos, hogy kisebb, mint egy a százezerhez vagy akár egy a millióhoz..

Aztán Juli ősszel ismét várandós lett. A vizsgálat megint bizonyította a betegséget. El kellett engednie útközben egy másik kisbabát is és most Carmina kezét is.

Ez a lány hisz az életben. A szeretetben, a szerelemben. Talán az isteni gondviselésben most kevésbé. Menni akarnak tovább. Ketten. Összekapaszkodva.

Mi most életük legnehezebb útjára kísértük őket csütörtökön. Álltunk bénán, szótlanul, szétszakadt szívvel-lélekkel egy apró fehér koporsó mellett. Az édesapának, Frednek, volt annyi lélekjelenléte, hogy köszönetet mondjon. Köszönetet azért, hogy ott állunk mellettük és kísérjük őket az útjukon. Nem csak most. Megrendítő és felemelő volt egyszerre. Hittünk és hiszünk bennük. Az egységükben, amit Cirmos örökre átszőtt az angyali lényével.

Az elmúlt 5 évben, mióta Luci megszületett és amióta ezt a különös életutat járjuk nem ez volt az első kisgyermek halál, amivel találkoztunk. A súlyosan, halmozottan sérült gyerekek és a súlyos, tartósan beteg kisgyerekek törékenyebbek, sérülékenyebbek és sokszor pengeélen táncolunk, ki tudja kinek a kezében van, merre billenünk.

Egyetlen dolgot tehetünk. Vigyázunk rájuk és nagyon, nagyon szeretgetjük őket. Ameddig csak lehet.

Kép: Depositphotos

A dolgok természetéről

A dolgok természetéről

ÜZENET AZ ÖRÖKMOZGÓBÓL 

– ahogy borotválkozás közben is nő a szőr;

törölt por helyét megszállja az új por;

szerelem szárnyát szegi a szabadság;

és minden békeszerződés pontjai közt

ott lappang néhány frissebb háborús ok;

a vakarózás viszketést terem;

s nolám, evés közben jön meg? megy el?

      de hagyjuk,

miként elhagyhatnám mindezt, mindörökre –

Vágyam: nem vágyni. Arra sem, amire.

    Eszményem: a  p e r p e t u u m  s t a b i l e.

Fodor Ákos

 

A dolgok természete az, hogy változik. Ez jelenti magát az életet. Az állandóság valójában egyenlő a megsemmisüléssel, az elmúlással. Az életet a mozgásban levés jelenti. Le lehet lassulni, fel lehet gyorsulni kinek-kinek kedve szerint, de mozgásban kell maradni ahhoz, hogy érezzük, élünk.

Egy kisgyermek első életéve sem szól másról mint a változásról. Arról az elképesztő ütemű fejlődésről, amin keresztülmegy. Kivetíthetjük mindezt 18 évre is, de a megszületést követően talán az első év a leglátványosabb.

Ahogy egy pici baba felfedezi a világot és ahogy a világ felfedezi őt. Növekszik, gyarapodik, mint a szivacs szívja magába az őt körülvevő világot. Kapcsolódik. Napról-napra fejlődik a mozgása, értelme, akarata. Összefüggéseket lát, ráeszmél, gondolkodik.

„Míg állni látszék az idő, bár a szekér szalad”

Mindeközben egy súlyosan sérült kisgyermek nem fejlődik. Aszerint a mérce szerint nem, amit átlagemberként fejlődésnek hívunk. Az a skála például, amin Luci mozogni tud, mozogni képes, olyan apró, hogy normál léptékkel talán nem is mérhető és nem is értelmezhető.

Ők már kicsi korukban elérhetik azt a maximumot, ami bekeretezi, korlátozza őket. Egész egyszerűen a sérült idegrendszer nem bír el további előrelépést, fejlődést. Ez a súlyosan, halmozottan sérült gyerekek esetében kb. egy 6 hónapos-1 éves kisgyerek értelmi szintje. Legalábbis ezt mondják, amikor megpróbálják elmagyarázni, hogy el tudjuk képzelni. De ez nem igaz. Egy 1 éves gyermek képes ülni, állni, utánozni, mutogatni, megérteti magát, fel is ismeri magát, hiszen lát. Mi ettől fényévekre vagyunk.

Örök állandó

Mi magunk, sérült gyerekeket nevelők a változó világhoz tartozunk. Tartoznánk. Az idő halad, mi öregszünk. Minden megállíthatatlanul robog előre. A külvilág, a bennünket körülölelő élet és köztünk viszont van egy láthatatlan üvegfal, ami lehetetlenné teszi a belépést abba az életbe, ahol élnünk kellene. Rálátunk, de belépni nem tudunk.

„Csak állok

mint kis állomás főnöke

ha kiáll feszesen

a gyorsot fogadni

s tiszteleg

és szabad utat enged

szabály szerint

bár a vonat

amúgy sem állna meg”

Papp Márió

A terveink már nem azok a tervek. A kíváncsiságunk, a tettrekészségünk már nem az a tenni akarás. A fiatalság nem közelebb kerül, hanem egyre távolabb.

Az idő megáll. Mint amikor valaki meghal és érintetlenül hagyják a szobáját.

A stafétabotot nem lesz kinek átadni. A név nem megy tovább. Sem a félretett könyvek, sem a fényképalbumok, sem a titkos receptek.

Idétlen időkig

Megvan Bill Murray és Andie MacDowell főszereplésével készült Idétlen időkig (Mormotanap)?

Mi is ugyanazt a napot kezdjük újra és újra. Mondanám, hogy mindaddig, amíg ki nem javítjuk az elhibázott lépéseinket, amíg megbotlunk, de sajnos ezt az életet képtelenség annyira jól csinálni, hogy tovább léphessünk.

A körforgás ugyanazt az utat járja be, mintha a baba első évében lennénk. Ezeket ismételgetjük újra és újra. Akkor is, amikor 15 lesz vagy 32. Örökre.

 

Kép: Depositphotos

„Sok embernek nem adatik meg, hogy találkozzon egy igazi hőssel” – én életet adtam neki.

„Sok embernek nem adatik meg, hogy találkozzon egy igazi hőssel” – én életet adtam neki.

A féltve óvott, vigyázott kisbabádat koraszülöttként világra hozni egy olyan trauma, ami mellett nem mehetünk el szó nélkül, rálegyintve, hogy majd biztosan begyógyul és elmúlik ez a seb.

Legalább évente egyszer, a Koraszülöttek Világnapján beszéljünk róla, hívjuk fel rá a figyelmet, mert még a várandós gondozás során sincs eléggé fókuszban. Magyarországon ráadásul nagyon magas a koraszülések aránya. Minden 10. baba érkezik korábban a vártnál, koraszülöttként, ahogy nálunk is, Lucababa.

Váratlan fordulat

Arról beszélünk, hogy császár vagy spontán szülés, hogy otthon vagy kórházban. A vitaminokról, a helyes táplálkozásról, a pihenésről, a sportolásról, de arról nem esik szó vagy legalábbis nagyon kevés, hogy 40 hét helyett lehet 32., 29, de akár mindössze 26 hét is egy babavárás. (Európában a 22. héttől és 500 gr-nyi súlytól mentik az életképes koraszülöttet. Magyarországon ez a 24. hét, de ha mutat életjelenséget, akkor bármennyi idős lehet, megpróbálják.)

Derült égből

Felkészületlenül ér, mint a BKK munkatársait az első hó, hiszen több hónapnyi várakozás, ráhangolódás hiányzik még neked is és neki is és tudjuk, hogy onnantól kezdve sem egy fáklyás menet következik.

Hétről-hétre követed nyomon, hogy miképp növekszik, hogyan fejlődik és egyszer csak nem lesz más választás, mint meg kell szülessen, úgy, hogy még nem áll rá készen.

A babaszoba jó esetben legalább már üres és nem egy tárolóhelység. A bútorok épp hogy megrendelve, de a szállítás még 6-8 hét. A falfesték színén legutóbb összevesztetek, így ezt elnapoltátok, csakúgy, mint a tapéta vagy falmatrica kérdéskört.

A kalapban még mindig három név van. Nálunk Luca, Laura és Lujzi. Néhány hétig még biztosan ízlelgetted volna melyik cseng jobban, de erre nem maradt idő, egy szempillantás alatt kell ráböknöd az egyikre. A szüléshez összekészített kórházi csomag sehol és arról sem döntöttetek, hogy a köldökzsinór vért levetessétek-e.

Egy pillanat alatt szalad át a fejeden ezernyi kérdés és csak azért nem több, mert igazából nem vagy tisztában azzal, hogy mi vár rád. Mi vár rátok.

Napvilág

Luca augusztus 16-án érkezett a 32. hétre, koraszülöttként. Nem telt el két nap és vérmérgezést kapott. Agyi trombózisa volt mikro agyvérzésekkel. Újraélesztették. Kómába került. Vérhigítót kapott és rengeteg gyógyszert. Ültünk vele együtt egy megállíthatatlan hullámvasúton, ami hol a halálba, hol az életbe rohant.

Azt a két hónapot, amit a pocak biztonságában kellett volna még töltenie Luci egy inkubátorban, lélegeztetőgépen, a mentőautóban, egy kórteremben, majd otthon töltötte.

Aranyóra nélkül kezdtük a közös életet. Amikor sokadszori nekifutásra – mert a biztonsága érdekében valahol mindig meg kellett állni, félbeszakítani és legközelebb újrakezdeni az egész folyamatot – először sikerült kenguruzni és rám fektették a ‘mégkétkilósincs’ kisbabámat, ott összeért a föld és az ég.

Annyira picike volt, annyira védtelen és sebezhető a papírvékony kis bőrével, hogy alig mertünk megérinteni. Simogatni sem volt szabad, csak pihentettük rajta az alaposan lefertőtlenített kezünket, mert ha megsimítottuk volna, az túl sok lett volna az idegrendszerének.

Luci végül minden viszontagság ellenére szeptember 21-én, több, mint egy hónap után hazaért. A császármetszés sebe biztosan hamarabb begyógyult, mint az, hogy nekünk két hónappal kevesebb adatott a háborítatlan felkészülésből az életre.

„Sok embernek nem adatik meg, hogy találkozzon egy igazi hőssel – én életet adtam neki.”

Képek: IdeaTime és magánarchívum

El kell engednem egy álmot. Egy álmot arról az édesanyáról, akivé egy egészséges, átlagos kislány tett volna engem.

El kell engednem egy álmot. Egy álmot arról az édesanyáról, akivé egy egészséges, átlagos kislány tett volna engem.

Lehet-e önfeledt ünnepelni a születést akkor, amikor ez nálunk a halállal párosul?

5 éve nehéz szívvel készülök augusztus 16-ára. Luca ekkor született. Már az egész augusztusra való ráfordulás olyan, mintha ülne egy elefánt a mellkasomon.

Az egyik vállamon ülő majom azt súgja, hogy ez mégiscsak a születésnapja. Jár neki az ünnep! A másik vállamon ülő viszont csendben emlékezik és legszívesebben kitörölné az agyamból az egészet, augusztus 10-étől kezdődően.

Élet vagy halál

Ahhoz, hogy ez ne egy tudathasadásos állapot legyen magamra erőltetett félmosollyal és elnyomott, a lelkemben dúló viharokkal, tennem kellett valamit.

Most, 5 év elteltével már „cselekedni” is képes voltam. Az igény, hogy ez jobb legyen, ezidáig is megvolt, de nem tudtam hogyan fogjak hozzá és tulajdonképp mihez is. Melyiket – az életet vagy a halált – akarom elengedni? És melyikhez ragaszkodom?

Választás

Lassan, évek alatt győztem meg magam, hogy az ünnep dukál egy súlyosan, halmozottan sérült kislánynak is. A mi kislányunknak. Aki megszületett, majd meghalt, majd lebegett valahol a két világ között és végül az életet választotta. Mindezt akkor, amikor még egy kisbabának a pocak melegében, biztonságában kellene fejlődnie, erősödnie.

Azt nem tudjuk, hogy Luca mit, mennyit érzékel egy szülinapból. Kell-e neki gyerekzsúr tortával, vendégséggel. ’Hogy kell-e, nem tudom. Hogy jár neki és megérdemli, azt viszont igen. Az egészen biztos, hogy a felé irányuló figyelmet érzékeli. Érzékeli és szereti. Örül, ha foglalkoznak vele, ha ő van a középpontban, ha a kedvét keresik.

Törekszem rá, hogy úgy tudjam megünnepelni Luci szülinapját és úgy készülődjünk az ünnepre, hogy szembe tudjak nézni, merjek szembe nézni a veszteséggel, a fájdalommal, ugyanakkor tudjak teret adni az örömnek, az ünneplésnek. Nem könnyű feladat.

Kapaszkodó

Ahogy erről, a veszteség-, illetve gyászfeldolgozásról olvasgattam, találtam egy modellt, ami nekem komoly fogódzkodót jelentett ahhoz, hogy megértsem a bennem zajló folyamatokat.

Elisabeth Kübler-Ross pszichiáter A halál és a hozzá vezető út (On Death and Dying) című könyvében mutatta be a Kübler-Ross modellként ismert elméletét. Ez egy 1969-es megjelenésű könyv, ami ’88-tól elérhető magyarul is.

A következő szakaszokat elsősorban a haldoklókban lezajló folyamatokra vonatkoztatta, de lényegében ugyanezeken a stációkon mennek keresztül a gyászolók is, akiknek valakit vagy valamit el kell(ett) engedni az életben:

  1. TAGADÁS, elutasítás, a tudomásulvétel elhárítása („Ez nem lehet igaz!”)
  2. DÜH, harag, lázadás („Miért éppen velem történik mindez?!”)
  3. ALKUDOZÁS („Ígérem, ezentúl jó leszek!”)
  4. DEPRESSZIÓ, lehangoltság, közöny, szorongás, önvád, bűntudat
  5. ELFOGADÁS, belenyugvás, beleegyezés, újraszerveződés és helyreállítás, lezárás („Ám legyen!”)
Szétszed és összerak

Ezek a megállók segítenek keretbe rakni a bennünk zajló folyamatokat. Nem kikövezett az út, ami zökkenőmentesen simul egymásba, ahol csak és kizárólag a következő lépcsőfokra lehet fellépni.

Tök elfogadható, ha kimarad valamelyik lépés, ha visszalépünk és sajnos az sem egyedi, ha beleragadunk valamelyikbe. Ilyenkor azért nem árt a segítség, ha már túl régóta „dagonyázunk” az egyik állomáson.

Lefordítva: pl. lehetek én egész nyugodtan dühös akkor is, ha már-már az elfogadásnál járok. Az értelmezésben, a „mozgástérben” nekem igazán sokat segített a pszichológusom.

Formálódás

A születéssel, egy új élet ígéretével a zsebünkben nekünk a Luciból BÁRKI lehetett volna-t kell(ett) elgyászolnunk, eltemetnünk.

El kell engednem egy álmot. Egy álmot arról az édesanyáról, akivé egy egészséges, átlagos kislány tett volna engem. A közös bandázásainkat, világmegváltásainkat, felfedezéseinket. Azt az embert, nőt, anyát és nagymamát, aki az értő gyermeke, majd unokája útját kíséri, egyengeti. Aki támasz, hátország, szövetséges, barát, nővér is egyben.

De az is biztos, hogy nem kell mindent elengednünk ezzel kapcsolatban, hiszen a kettőnk, hármunk kapcsolata akkor is csak családdá formálódott. A kislányt, aki velünk maradt, ez idő alatt megszoktuk, megismertük és nagyon megszerettük. Elkezdődött vele a közös életünk, az együttélésünk.

Egyezség

Az elfogadásban nem hiszek. Keressünk valami jobb szót az elfogadás helyett! Ami történt, azt elfogadni nem lehet, de meg lehet tanulni együttélni vele. Így is vissza-, belerázódni az életbe, megkeresni ripityára tört önmagunkat, örömöket találni, kiteljesedni.

Egy tragédiával békében együttélni biztosan nem lehet a melós rész nélkül. Az egyes állomásokat feltétlen be kell járni, meg kell élni. Egyszerűen nem megy ezek nélkül az előzmények nélkül. Sajnos még így is simán bekavarnak a legváratlanabb pillanatban az időben ide-oda cikázó lépcsőfokaink és felforgatják a már összességében majdhogynem megnyugvásra talált lelkünket.

Veszteségfeldolgozás

Majd’ 20 évet töltöttem el a versenyszférában felsővezetőként. Számos olyan helyzet, nem várt körülmény adódott, amikor egyetlen cél lebegett a szemünk előtt, hogy minimalizáljuk a veszteséget.

Valahogy így élem a napjaimat most is. Igyekszem a bennünket ért veszteséget minimálisra csökkenteni, már ha lehet ilyen hasonlattal élni. Menekülünk előre és mentjük a menthetőt az életünkben. Tulajdonképpen magunkat.

Nemrég kerestem egy szimbólumot is az elengedéshez. Nekem könnyebb, hogy jelképezni tudom a veszteségemet. Így, ha majd eljön az ideje, akkor egy lufit, az én „mi lett volna ha..” lufimat elengedem. Majd. Akkor. Addig még jövök-megyek egy kicsit a fentebb már említett lépcsőfokokon.

Képek: magánarchívum

Túlélhető-e, ha összeomlik az egész, addig elképzelt életetek? Feldolgozható a trauma?

Túlélhető-e, ha összeomlik az egész, addig elképzelt életetek? Feldolgozható a trauma?

Létezik egyáltalán használható tanács akkor, amikor kisbabád várva várt születése után sokkos állapotba kerülsz, mert épp összeomlik az egész elképzelt életetek? Túlélhető? Feldolgozható a trauma?

A szülészeti klinikán volt egy segítőnk, egy kirendelt pszichológus, akivel pár alkalommal tudtunk beszélgetni arról a korántsem várt élethelyzetről, amibe belecsöppentünk. Jól segített. Tudott segíteni. Mindig együtt beszélgettünk, úgy, hogy mindketten jelen voltunk. Peti is és én is.

Élet a halál után

Több, igencsak használható gyakorlati tanácsa is volt a trauma feldolgozásának elindítására. Megvilágította a szervezetben zajló pillanatnyi változásokat, biokémiai folyamatokat, ami sok mindenre magyarázatot adott:

1.) Megjegyezte, hogy olyan egyszerű mindennapi tevékenységek, amik rutinnak számítottak, elképzelhető, hogy túlélő üzemmódra kapcsolva különös odafigyelést fognak kívánni, amíg vissza nem rendeződik a kortizol szint egy normális üzemi működésre.

Figyeljünk, legyünk óvatosak, tudatosítsuk ezt, mert sok baleset történhet ilyenkor. Egész egyszerűen nem vagyunk képesek odafigyelni olyan rutin feladatokra, mint a lámpa pirosra váltása vagy a kenyér felszeletelése. A munkánkat – ha képesek vagyunk egyáltalán ellátni – hibásan végezzük, jobb, ha ilyenkor van egy kontroll, mert nem fog feltűnni, még a visszaellenőrzéskor sem, hogy vétettünk. Ez szakad az ember nyakába krízishelyzetben. Amikor minden idegszálával összpontosít, kifárad, elfárad és hibázik. Újabb tragédia meg kinek hiányzik?

Szerettem volna ezt a megemelkedett kortizol szintet arra használni, hogy eliszkoljak ebből a helyzetből, de ez sajnos nem sikerült. Ez nem egy rémálom, amiből mindjárt felébredek, hanem az életünk, a közös jövőnk, a családunk.

A hírvivő

Még két gyakorlati ötlete volt, amit szívesen megosztok, mert fontosnak tartom és nálunk bevált, működött. 

2.) Egy ilyen nem várt krízishelyzetben legyen egy valaki, akin keresztül zajlik a kommunikáció. A hírvivő. Egy arra alkalmas barát, ismerős, rokon. Mindegy, nem ez számít és nem is biztos, hogy a hozzád legközelebb álló ember lesz rá a legmegfelelőbb, hanem az, aki képes levenni azt a terhet a válladról, hogy minden egyes telefonhívásnál újra és újra neked kelljen elmesélni azt, hogy mi történt és még jó ideig napi vagy heti szinten tájékoztatni az embereket az aktualitásokról. Mint ahogy ti is, mindenki más is szomjazná soron következő információként azt, hogy ez a rémálom köddé vált és a dolgok kisimultak, jobbra fordultak. Hogy vagytok? Mi van veletek? Van-e valami jó hír? Van változás? Tudunk beszélni? Felhívhatlak? Miben tudunk segíteni? Ez annyi időt és energiát visz el, hogy emellett nem tudsz arra fókuszálni, amire szükséges. Magatokra. 

Lehet, hogy nem volt szép húzás, de én nem igazán vettem fel akkor telefont. Peti „átvállalta” a családot és valljuk be, jobban is ment neki, hogy mindenkit megfelelően képbe helyezzen. Én képtelen lettem volna rá.

Koncentrikus körök, gabonatábla nélkül

3.) A másik javaslat az volt, hogy értessük meg a közvetlen környezetünkkel, mindenki kifelé panaszkodjon. Mit is jelent ez pontosan? Képzeljünk el azonos középpontú koncentrikus köröket. Bentről haladunk kifelé. Luci az, aki öntheti kifelé mindenkire a panaszt, ő a legbelső kör. Mi, akik egy körrel Luci után jövünk, Luci felé – befelé – csak támogatóan léphetünk fel, csak bíztathatjuk, bátoríthatjuk. A következő kör a család, szülők, testvérek, akik felénk – befelé – nem önthetik saját kétségbeesésüket, ezt meg kell oldják máshol (kifelé), tőlük felénk – befelé – csak támogató szavak érkezhetnek és így tovább és tovább, ahogy a kör egyre távolibb lesz. Ez egy nagyon fontos és nagyon praktikus, energiát megtakarító dolog, főképp akkor, ha sok a mártír a környezetünkben.

Nekünk ezek a tanácsok, javaslatok, ötletek nagyon sokat segítettek abban, hogy a fókuszt ne veszítsük el és ne őrüljünk meg. Luca megszületett. Aztán meghalt. Majd némi gondolkodás után úgy döntött, marad. Minket nem találhat ott szétcsúszva, magunkat sajnálva, telefonnal a fülünkön lógva, másokat informálva, csakis minden idegszálunkkal rá összpontosítva, rá figyelve, őt segítve, biztonságba helyezve. 

Kép: Depositphotos

Apák napja

Apák napja

Nagyon szeretem a párosukat. Ahogy Luci, ez a bűbáj kicsilány, Petit apává varázsolta. Ahogy Luci arca felragyog, Peti pedig ellágyul és kisimul, amikor egymás közelében vannak.

Először akkor láttam riadalmat a szemeiben, amikor kiderült, hogy kislány. Nem csalódott volt, inkább kétségbeesett. Nem voltak megoldókulcsai egy kislányhoz. Mégis mihez fog ő kezdeni egy KISLÁNNYAL?!

Elveszett és újraépített világok

Peti egyik legnagyobb fájdalma az volt, miután kezdtünk felocsúdni a bennünket ért sokkból, hogy amiben ő úgy érzi talán a legjobb, épp azt nem tudja majd Lucinak átadni, hiszen Luci talán soha nem lesz igazán befogadó. Nem tudják együtt felfedezni, megismerni a világot. Nem beszélgethetnek hosszasan a világ folyásáról, alakulásáról, változásairól és állandóságairól. Azt érezte, hogy minden elveszett. Mindent el kell engedjen.

A kórházban, amikor Lucus felébredt a kómából és gyanakvóan tapasztalgatta a kinti világot, költött neki egy dalocskát: Szaladgálnak a kiscicák, utánuk meg a kiskutyák.. Egyszerű, fülbemászó kis dallamával pillanatokon belül meg tudta nyugtatni a felzaklatott, riadt Lucuskát.

Aztán elnevezte Csibócának. A világ egyetlen csibócájának. De volt a tejszagú kis barátnője is, egy ideig. Imádja, amikor Luci azt mondja, hogy ‘ibzsi’ vagy ‘hajdn’. Ő fürdeti, ez kettejük fix és biztos napi rutinja. Jellemzően ő sétáltatja és mostanság ő tudja hamarabb elaltatni is. Értik és tökéletesen érzik egymás világát és szavait.

 

Lucus szeret mindent, ami veszélyes, rázós, hepe-hupás, gyors vagy hirtelen. Peti ebben hű és elkötelezett cinkostárs.

 

 

A tavaszi kórházi idényünkben, amikor átvette tőlem hirtelen a stafétabotot, maga sem hitte, de fél nap alatt belerázódott a feladatokba. Igaz, fogalma nem volt néhány órán keresztül, hogy melyik bolygóra csöppent, de minden akadályt sikeresen leküzdött. Azóta sokkal magabiztosabb lett, ha Luci etetéséről, itatásáról van szó.

 

 

A mindennapok nem könnyűek, sokszor van, amikor minden kézre szükség van.

 

 

..de van, amikor kéz nélkül is simán megy:

 

Számtalan újítás fűződik hozzájuk

Megalapították a Szundibundi bandát és relatív egész sokat gyakorolnak. (Végül azért hosszas mérlegelés után engem is bevettek tiszteletbeli bandatagnak.)

Bevezették az Ezer Puszi napját és biztosan többször tartják, mint ahány DM Bónusz napok vannak egy évben.

 

 

S végül, újra ki kell emeljem a világbajnok szárazföldi szinkronúszó párosukat, mert ezt nem lehet elégszer elismételni, pláne megnézni és a debütálás óta is sokan emlegetik.

 

Szívből kívánom, hogy még nagyon sok móka és kacagás várjon rájuk és bár kacskaringós az utunk, de nem kívánhattam volna soha magamnak jobb csapatot! Boldog apák napját Peti!

Képek és videók: Depositphotos és magánarchívum

Update cookies preferences