Ugye jóleső érzéssel tölt el, ha egy nehéz helyzetben együtt éreznek veled és szeretnék, hogy tudd, nem vagy egyedül. A bátorító kéz ott pihen a válladon. Empátiáról tanúskodik, szeretetet, törődést, gondoskodást, figyelmet sugall.
A sajnálatról mindez nem mondható el. Nincs benne semmilyen pozitív energia. Ha belehelyeznek az áldozat szerepébe – hiszen azért sajnál(hat)nak, mert sajnálatra méltó vagy a világ szemében -, akkor ebbe „kényelmesen” bele is ragadhatsz. Nem hoz magával megoldást, pedig a túléléshez baromi gyorsan meg kéne találni, de a sajnálkozás ebben nem lesz partner. Ad az egész egy látszat együttérzést, de a valóságos együttérzéshez semmi köze.
Miben rejlik a különbség?
Az együttérzés támogat, melegséggel tölti meg a szíved, anélkül teszi mindezt, hogy ítélkezne. Előremutató. A sajnálat azonnal belehelyez akaratán kívül is egy alá-fölé rendeltségi viszonyba, amiből nem tudsz jól kijönni. Ez nem lehet előremutató. Nem húz ki a gödörből, hanem benne tart.
Hova vezet, ha sajnál(koz)ni kezdesz? Vezethet-e bárhova? Egy zsákutcába. Te is szarul leszel és én is. Pedig segíteni szerettél volna pár szóval, mondattal, nem igaz?
Mindannyian ismerünk nagyszínpadra született színművésznőket, akiknek lételeme a(z) (ön)sajnáltatás. Ők valószínű egy rossz tripen vannak és ezzel próbálnak törődést, odafigyelést, szeretetet kicsikarni, de ez egy játszma a részükről és igazából tök vakvágány.
Az amúgy rendkívül árnyalt anyanyelvünk most jól faképnél hagy, mert jellemzően mindent a „sajnálommal” fejezünk ki. Az együttérzést is: „Sajnálom, hogy ez történt veled, nem pedig téged sajnállak!” Kicsit konfúz a dolog, ugye?
Most akkor sajnálj vagy ne sajnálj?
Mi, próbatételes gyerekeket nevelők ugyanúgy örülünk az első tavaszi napsugárnak. Ha nem beteg a gyerek. Ha ízlik nekik, amit főztünk. Ha nőtt, ha hízott, ha megdicsérték az oviban.
Örülünk annak is, ha egyet szusszanni tudunk. Ha megihatunk egy csésze kávét. Megnézhetünk egy részt egy sorozatból vagy ha vehetünk egy forró, habos fürdőt.
De leginkább annak örülünk, ha emberszámba vesznek!
Szóval nem a sajnálatodat szeretném, szeretnénk kivívni, hanem az együttérzésed. Ha zsigerből az is jön, hogy úristen, szegény szerencsétlen, milyen élet ez?! De jó, hogy mi ezt megúsztuk! Akkor gondolj arra, hogy ez valójában kiről szól? Rólad vagy rólam?
Igen, ez egy nehéz életfeladat, de nekünk így is életben kell maradnunk. És nem átvonszolnunk kell magunkat ezen az életen, hanem berendezkedni rá és kialakítani egy élhető életet. Hogy ne minden nap – a gödör fenekén – egy képzeletbeli centit kelljen vagdosni, hogy mikor lesz már vége.
Transzformáció
Tudom, hogy ez az élet kívülről nézve minimum igazságtalannak, de leginkább komoly büntetésnek tűnik. Ha nekem valaki előrevetíti, hogy mi vár ránk, anélkül, hogy mélyebben, részleteiben ismerném ezt az életet, biztosan azért könyörögtem volna, hogy csak ez ne történjen meg! Fogalmam nem lett volna ugyanis, hogy’ lehet ekkora teherrel egyáltalán életben maradni, nemhogy nagyjából normálisnak. Végtelenül sajnálatra méltónak gondoltam volna.
De az, hogy így alakult nem rajtunk múlt. Van, aki fel tud tenni még egy sakkbábut arra a bizonyos sakktáblára.
Számítanak a szavaink!
Nem egyszerű rendet rakni a fejünkben és leszámolni a sajnálattal. Nekem sem. Talán ha tudatosítjuk a különbséget, hogy mi az eredője az együttérzésnek és hova vezethet és mi a sajnálaté. És hova vezet.
A világ egy jobb hely lehet és igenis, számítanak a szavaink!
„Végső soron az emberiség egy és ez a kis bolygó az egyedüli otthonunk. Ha meg akarjuk védeni ezt az otthont, mindannyiunknak élénken meg kell tapasztalnia az egyetemes együttérzést.”
Őszentsége a XIV. Dalai Láma
Kép: Depositphoto