Mit rejt Luci Mikulás csomagja?

Mit rejt Luci Mikulás csomagja?

Egy fogyatékkal élő kisgyereknek is kell az ünnep. De tényleg szükség van arra, hogy egy súlyosan, halmozottan sérült kicsilánynak, aki még cipőt sem hord virgácsot és Mikulás csomagot dugdossunk a cipőcskéjébe?

Egyrészről semmi szükség a Mikulás csomagra, hiszen minden bizonnyal nem érti mi zajlik körülötte. Mi ez a lázas készülődés december 05-én este? Másrészről, ha így állnék hozzá, akkor lehúzhatnám az ünnepi listáról a születésnapját, a karácsonyt, a névnapját, a húsvétot, a gyereknapot. Mindent, amikor őt ünnepelhetnénk.

Minden gyermek várva vár

Kicsit faramuci úgy készülni egy ajándékozásra, hogy halvány fogalmam sincs, mindebből ő mit, mennyit ért. Ugyanakkor azt is gondolom, hogy ezek a gyerekek rendkívül érzékenyek és azt, ha valami róluk szól, ha őket köszöntjük, őket ünnepeljük, ha rájuk irányul a figyelem, a szeretet, azt igencsak érzik és felettébb jó néven is veszik.

Piros alma, mogyoró

Szóval értelmi képességek ide vagy oda, mi Mikulásozunk. Lucinak jellemzően könyvet – amiből felolvasok -, ruhát és vmi hangot adó játékot csempészünk a nagy piros zokniba, amit az első Mikulására kapott. Mivel csak pépeset, püré állagút tud megenni, ezért csokira nem költünk. Mármint hogy költünk, de kizárólag saját célú felhasználásra. Azért olyat szoktam, hogy pici csokidarabot megolvasztok, így egy behorpadt télapó nálunk tök jó szolgálatot tesz, néhány kanállal ilyenkor szívesen nyalakodik belőle Lucababa is.

A piros amúgy is egy agyi eredetű látássérült gyermek gyengéje – jellemzően ezt látják legkönnyebben -, tehát minden, ami Mikuláshoz köthető, még fejlesztő is. Nem szenzációs?

Hajnalban nyilván „házhoz viszem” a Mikulás csomagot, Funky kutya szigorú felügyelete mellett, ő ugyanis semmit nem tévesztene egy pillanatra sem szem elől, ami gyanús és egy plüss cuccokkal kitömött cipő okot ad némi gyanakvásra, szóval miután átadtuk Lucinak ünnepélyes keretek közt a csomagocskát, az ölembe kapom és együtt bontogatjuk, tapogatjuk, szagolgatjuk, meghallgatjuk, szóval sok irányból indítjuk a támadást az érzékszervekre.

Az ünnep azé, aki várja

Az ünnepeket így megélni könnyebb, mintha azon siránkoznánk, hogy tőlünk még ezt is elvették. Valahogy lesz ennek az egésznek egy sodrása és magával ragad. Már nem arra figyelsz, ami nincs, hanem arra, ami van. Rajtunk múlik, tőlünk függ, hogy születik-e varázslat.

Kép: IdeaTime

 

 

 

 

„Nem kell úgy csinálni, mintha türelmes lennél, amikor nem vagy az!”

„Nem kell úgy csinálni, mintha türelmes lennél, amikor nem vagy az!”

Mózes Eszter gyermekpszichológussal folytatjuk a beszélgetésünket arról a kérdésről, hogy beszélhetünk-e gyermeknevelésről egy súlyosan, halmozottan sérült kisgyereknél vagy kizárólag gyermekgondozás zajlik ezekben a családokban? Lehetnek-e elvárásaink a próbatételes gyerekeink viselkedésével kapcsolatban?

A beszélgetés első részét ITT olvashatod.

Lucababa: Luci alapvetően együttműködő, de van, hogy begurul. Begurul, mert nem tudja elmondani, hogy mit szeretne, én meg épp nem vagyok gondolatolvasó és nem találom el, bárhogy próbálkozom.

A peluscserénél, ahogy „kiszabadul”, azonnal elképesztő rugdosásba kezd. Annak, hogy mozog, méörülhetnék is, de hogy olyan erővel képes simán hasba rúgni bármelyikünket, hogy azért ezt nem hagyod. (Amúgy gond nélkül képes úgy pisilni, ívben, mint a kisfiúk, így nyilván ezt sem hagyod, ha csak nem szeretnél szökőkutat a lakásba.)

Az rendszeres, hogy az evésnél folyamatosan kitámasztva rugózik. Amúgy is félek, hogy félrenyel, na most próbálj meg egy perpetuum mobile-t megetetni. Hiába kérem, csakazértis. Most döntsd el, hogy ez akaratlan mozgás vagy teljesen akaratlagos ellenkezés?

Mózes Eszter: Sokszor a dackorszak így kezdődik. „Nem működöm együtt veled!” A felnőttön múlik, hogy ebből egy igazi dackorszak lesz-e, hogy elrontjuk a dolgot és összecsattanunk, erőből akarjuk megoldani vagy figyelembe vesszük, hogy neki ez a dolga, hogy az énjét erősítse és megmutatom egyértelműen, melyek azok a területek, ahol én döntök, én vagyok a felnőtt, ezekben nincs lacafaca, nem fogom megengedni, valamilyen eszközzel egyértelműen lezárom és miben lehet alku tárgya a dolog.

Tardos Anna pszichológus-pedagógus képletes magyarázatában ez utóbbi a “rózsaszín szabály”, szemben a “piros szabály”-lyal, ami az abszolút nem megengedett. Ki lehet még egészíteni a kék szabállyal. Ezek azok, amikre törekszünk. Megtöröljük a szánkat, kezet mosunk, köszönünk. Ami a ’szeretnénk, ha csinálnád’. Lehet nélküle élni, de mondjuk szokás, jó szokás.

Ami még nagy félreértés, hogy nem idomítani kell a gyerekeket. A nevelés nem olyan, mint egy kis fóka, kutya képzése: jutalmazás vagy büntetés. Ahogy régen a pszichológia is gondolta, hogy feltételes reflexeket alakítunk ki. Erre a megmozdulásra ez a válasz jön. Megerősítem, kioltom. Fekete-fehérben beidomítom. (Egyébként egy okos kutyánál sem ennyire tiszta és egyszerű, mert ott a kapcsolat. A gazda kedvéért is csinálja.)

A gyerekeknél nem erről van szó. Azt kell meglátnunk, hogy ő is érdeklődik ezek iránt, törekszik, ő is próbálgatja és mi nem a hatalmat képviseljük, hanem az információ forrást. Én ismerem (jobban) a világot, én tudom, hogy mi a veszélyes, mi illik. Mintha egy idegen civilizációba vezetnélek be, infókat adok neked, mert nekem nagyobb a tapasztalatom. Pl. “Luci, nem érdemes az embereket hasba rúgni pelenkacserénél, mert nem szeretik”.

Kell határokat húzni és szabni. Mondjunk neki nyugodtan nemet. Lehetünk rá dühösek, lehet komoly arc, most nincs ölelés.

család

Lucababa: Mi azt szoktuk neki mondani, hogy kislányom az egyetlen adu ász a kezedben, hogy cuki, kedves kislány vagy, aki ezzel képes levenni az embereket a lábukról. Van elég hendikep, nem kell azonnal kiborítani mindenkit.

Mózes Eszter: Az ő esetében valóban extra „szükség” van rá, hogy ő „eladja” magát, jó dolgokat váltson ki az emberekből. Arra, hogy ezekről leszokjon, azokra meg rászokjon. Ha másra akarod őt bízni, ha neki tágul az élettere, ezek még fontosabbak. Egy szülő, a család sok mindent elvisel, mert úgyis szereti, de már egy másik emberrel ez nem magától értetődő.

Az a tapasztalat a szocializációban, hogy minden gyereknél enyhébbek a viselkedés problémák a tágabb közegben. Disztingválnak a gyerekek és ez így helyes. Ahol a legnagyobb biztonságban van, ott a leg”raplisabb”. Ez nálunk felnőtteknél is így van.

Ha egy gyerek ezt mutatja, az jót jelent és nem azt, hogy a szülők valamit rosszul csinálnak. Ez normális és inkább pozitív, hogy ő észreveszi, hogy kikerült egy tágabb közegbe és „itt – amúgy máshol sem – nem kéne mindenkit végigharapni”.

Amúgy pedig meg minden nevelés. Az is nevelés, ahogy nyúlok a testéhez, finoman, tisztelettel, hogy nem ráncigálom, nem élek vissza a kiszolgáltatottságával, semmilyen szinten. Ha megfog valamit, ami veszélyes, nem kitépem a kezéből, hanem elkérem tőle.

A bánásmód is nevelés. Ahogy az ő megnyilvánulásait figyelembe veszem.

Mozgatja a kezét, “kérem a kezed, ó, mintha adtad volna a kezed”. Mindig egy picit elébe megyek a fejlettségének. Mintha az már egy szándékos megnyilvánulás lenne. A pici törekvéseket komolyan véve kommunikációs megnyilvánulásnak tekintem, ezzel jelzek vissza neki önmagáról.

Lucababa: A szülő szemszögéből nézve, van egy próbatételes kisgyereked, akinek nem tudsz az értelmére hatni. Azt érzed, hogy tök értelmetlenül fenyegetőzöl: Már százszor elmondtam, mintha a falnak beszélnék, utoljára mondom, bla-bla.. Azt a feszültséget, ami benned van, nem tudod feloldani. Ezt a meccset a sérült gyerekeket nevelő szülőknek, ezeknek a családoknak magukban kell lejátszaniuk?

Mózes Eszter: Lehet mondani. Azért mert azt a komplex mondatot nem érti, ha elkomolyodsz, vagy akár kiabálsz egyet, mert mérges vagy, ezek ugyanúgy hatnak.

Autentikus érzelmet kinyilvánítani, az mindig jó hatású. Amikor éppen történik, akkor a szemébe nézni és komolyan elmondani, hogy nem szabad, ez nem jó. Később már nincs értelme, nem fogja összekötni.

Nem kell elnyomni, hazudni, uralkodni magadon, úgy csinálni, mintha türelmes lennél, amikor nem vagy az. A hiteles (nyilván nem durva) érzés nyugodtan utat törhet.

A kommunikáció kutatásokban is az van, hogy a kommunikációs üzenetekből 70% a nonverbális rész, ami átmegy és ha ellentmondás van a szóban elmondott és a nonverbális  között, akkor a nonverbálisnak hiszünk.

Amikor külföldön vagyok, más nyelvű gyerekek között sokszor magyarul reagálok, ha kezdeményeznek felém. Nem zavarja őket, mert érzelmileg hitelesen csinálom. A felnőttek csodálkoznak, de a gyerekeket nem zavarja.

A hamis kommunikáció ártalmas pszichésen a gyereknek. Egy látszat ajnározás, közben pedig akár elutasítás. Ki lehet mutatni az érzelmeket. Mit szeretnél és mit nem szeretnél. „Ne húzd meg a hajam, ne rúgd meg a kutyát, ne harapj!”

Abban a tudatban kell ezt tenni, hogy ennek a gyereknek hosszú távon kell a szülőjének lenni, a mi családunkba kell őt befogadnunk és ennek a családnak azt el kell bírnia. Van egy családi tűrőképességünk, kultúránk, kommunikációs stílusunk, ebbe bele kell neki is illeszkednie, mert különben mindannyian összeroppanunk. Ha ez a viselkedés elviselhetetlen, nem lehet arra berendezkedni, hogy ez így marad.

Kép: Depositphotos és magánarchívum

Gyermeknevelés vagy gyermekgondozás? Lehetnek-e elvárásaink egy súlyosan, halmozottan sérült kisgyerek viselkedésével kapcsolatban?

Gyermeknevelés vagy gyermekgondozás? Lehetnek-e elvárásaink egy súlyosan, halmozottan sérült kisgyerek viselkedésével kapcsolatban?

Ahogy kezdünk belerázódni a gyermeknevelésbe, kis idő múlva azon kapjuk magunkat, hogy próbálunk rendszert rakni az életükbe és következetességet csempészni a sajátunkéba, hogy az együttélésünk gördülékenyebb, az együttműködésünk hatékonyabb legyen. Tesszük mindezt azzal a szándékkal, hogy idővel bármilyen közegben könnyebben találják majd meg a helyüket.

Már a kis totyogó is képes kihozni anyát-apát a sodrából a saját elképzeléseivel és a sorozatos nem-ekkel, a későbbiekről már nem is beszélve.

De mi a helyzet és van-e megoldás egy súlyosan sérült kisgyereknél?

Erről kérdeztem Mózes Eszter klinikai gyermekpszichológust.

Lucababa: Beszélhetünk-e gyereknevelésről vagy kizárólag „csak” gyermekgondozásról egy sérült kisgyerek esetében? Lehetnek-e elvárásaink velük szemben?

Mózes Eszter: Igencsak lehetnek. Abszolút.

Sok felnőtt számára a nevelés elvárásként fogalmazódik meg. A gyerekkekkel foglalkozó szakemberek és a szülők is mintha úgy gondolnák, hogy attól fejlődik egy gyerek – legyen szó szocializációról, társas-, kulturális szabályok betartásáról -, hogy mi ezt elvárjuk tőle és ha ezt nem tennénk, ő nem is haladna ebben.

Kulturáltan egyen, le tudjon szokni a pelenkáról. Csomó olyan szokás, ami minden emberi kultúrában megvan. Minden neurotipikus gyerek szobatiszta lesz, valamiféle étkezési szokásokat mindegyikük be fog tartani, lehet, hogy az kézzel evés, de van egy módja, hogy abban a kultúrában hogy esznek. Tévedés, hogy ezt csak az elvárások alakítják ki nála.

Freud megközelítésében is az van, legalábbis a kezdeti gondolatai azok, hogy a kicsi gyerekek kis “barbárok”. Ha nem civilizálnánk őket, akkor vad emberek maradnának örökre, vagyis pl. nem “mondanának le” a pelenkáról. Lehet, hogy ez egyébként a polgári Bécsből nézve így is tűnt…

Ma már más szemléletünk van az emberi kultúrákról és tudjuk, hogy ezek egyenértékűek, legfeljebb különféle szokásrendszerek léteznek. Az 1920-as években a “PC” gondolkodás még nem volt jellemző.

Az antropológiai vizsgálatokból tudjuk, hogy minden emberi kultúrában kialakul az ún. “szobatisztaság” a gyerekeknél, a helyi szokásoknak megfelelően, akkor is, ha nem hordanak nyugati típusú ruhát, és nincs “angol wc”.

Szabály. Játék?

A gyerekfejlődésről azt gondoljuk most már sokan és a pszichológiai kutatások is azt mutatják, hogy a gyerekekkel veleszületetten jön az is és fejlődik, hogy kicsi korától  érdeklődik a szabályok iránt. Szeretne együttműködni és arra törekszik, hogy megértse a szabályokat és azokhoz alkalmazkodjon!

Az Ő szükséglete, motivációja, hogy egy közösség részévé váljon, hogy elfogadják. Ez egy biológiailag megalapozott drive vagy motiváció, hogy ő maga is törekszik erre.

Az más kérdés, hogy egy átlagos fejlődésmenetű kis totyogónál ez úgy néz ki, hogy 25-ödszörre is odamegy a konnektorhoz és néz rád nagy szemekkel, hogy “úúú, ezt nem szeretnéd, ugye, hogy ide beledugjam az ujjam?”

A felnőttek meg azt hiszik, hogy “most szórakozik velem”.

Valójában ez arról szól, hogy őt érdekli a dolog és várja a mi reakciónkat, a hatást és abból próbálja leolvasni a választ.

Ez abszolút érvényes azokra a gyerekekre is, akiknek nehezebb a dolga, mert egy csomó funkciójuk nem úgy működik. Ő is figyeli, hogy amikor te reagálsz, milyen skálán mozognak a te reakcióid.

Van például az abszolút tilos: nem veheted fel a csikket / ne menj le az útra! vagy csak ez a nem annyira örülök, hogy felszeded a kavicsot, gesztenyét, maszatolsz.

A kicsik ebből tanulják, ezekből a válaszokból, amiket mi adunk, hogy mi az elfogadott és mi nem.

Lucababa: Ugyanígy lehet Lucinál? Ő is „tesztelgeti” ezt a skálát, hogy hogyreagálok?

Mózes Eszter: Igen, biztosan érzékeny arra! Pl. az, hogy egy kisgyerek megharapja a szüleit, rájuk csap, belekapaszkodik a hajukba, egy egész picinél tényleg csak egy ösztön, véletlen, nincs meg mellé feltétlen az indulat. Ezt minden gyereknél egyénileg lehet megfigyelni, próbálni eldönteni, megérteni, hogy indulatból csinál-e ilyet. Van-e harag is abban, hogy rugdos? Vagy még csak érdekli és figyeli, hogy miért reagálunk ennyire élénken? Az intenzív érzelmi reakció tetszik neki és ezt újra és újra át akarja élni, egyfajta kísérletképp. A valódi haragból származó bántás csak később jöhet, ahhoz már értenie kell valamennyire, hogy a másiknak is vannak érzései, szándékai.

Lucababa: Igen, ezt tapasztaljuk, ha felemelem a hangom, röhög. Rendesen kiröhög. Akkor már mondjuk én is röhögök.

Mózes Eszter: Az eltérő fejlődésmenetű gyerekeknél, ahogy Lucinál is, nehezebben kitapintható, hogy hol tarthatnak ebben.

Ahogy az énje, éntudata alakul, annak megfelelően kezdi tanulni azt is, hogy a másik ember mit érezhet.

Ennek a fejlődésnek része a saját testsémája, a saját hatékonyságának érzése, hogy ő cselekedni tud, hogy ő pici terveket meg tud valósítani, pl. felvesz egy játékot. Akarok valamit vagy nem akarok. Elfogadom az ételt vagy mutatom, hogy nem kérem. Ezek az éntudat részei, ahogy az lassacskán fejlődik.

Nagyon sokáig fejlődik. Ahogy alakul ez az autonómia, kompetencia, én-érzés, az mindig a másikkal való viszonyban alakul, pozitív értelemben is, mert a másik visszajelez, negatív értelemben is, ha például a felnőtt elutasítja a gyerek egy megnyilvánulását. A kisgyerek ettől a másiktól – eleinte anya, apa, nagymama, nagypapa, nevelő, gondozó – különbözteti meg magát. Tőle fordul vagy távolodik el, neki mond nemet.

Szóval igenis van gyermeknevelés a leghétköznapibb gondozás közben is.

Ezt a témát jövő héten még folytatjuk!

Kép: magánarchívum

El kell engednem egy álmot. Egy álmot arról az édesanyáról, akivé egy egészséges, átlagos kislány tett volna engem.

El kell engednem egy álmot. Egy álmot arról az édesanyáról, akivé egy egészséges, átlagos kislány tett volna engem.

Lehet-e önfeledt ünnepelni a születést akkor, amikor ez nálunk a halállal párosul?

5 éve nehéz szívvel készülök augusztus 16-ára. Luca ekkor született. Már az egész augusztusra való ráfordulás olyan, mintha ülne egy elefánt a mellkasomon.

Az egyik vállamon ülő majom azt súgja, hogy ez mégiscsak a születésnapja. Jár neki az ünnep! A másik vállamon ülő viszont csendben emlékezik és legszívesebben kitörölné az agyamból az egészet, augusztus 10-étől kezdődően.

Élet vagy halál

Ahhoz, hogy ez ne egy tudathasadásos állapot legyen magamra erőltetett félmosollyal és elnyomott, a lelkemben dúló viharokkal, tennem kellett valamit.

Most, 5 év elteltével már „cselekedni” is képes voltam. Az igény, hogy ez jobb legyen, ezidáig is megvolt, de nem tudtam hogyan fogjak hozzá és tulajdonképp mihez is. Melyiket – az életet vagy a halált – akarom elengedni? És melyikhez ragaszkodom?

Választás

Lassan, évek alatt győztem meg magam, hogy az ünnep dukál egy súlyosan, halmozottan sérült kislánynak is. A mi kislányunknak. Aki megszületett, majd meghalt, majd lebegett valahol a két világ között és végül az életet választotta. Mindezt akkor, amikor még egy kisbabának a pocak melegében, biztonságában kellene fejlődnie, erősödnie.

Azt nem tudjuk, hogy Luca mit, mennyit érzékel egy szülinapból. Kell-e neki gyerekzsúr tortával, vendégséggel. ’Hogy kell-e, nem tudom. Hogy jár neki és megérdemli, azt viszont igen. Az egészen biztos, hogy a felé irányuló figyelmet érzékeli. Érzékeli és szereti. Örül, ha foglalkoznak vele, ha ő van a középpontban, ha a kedvét keresik.

Törekszem rá, hogy úgy tudjam megünnepelni Luci szülinapját és úgy készülődjünk az ünnepre, hogy szembe tudjak nézni, merjek szembe nézni a veszteséggel, a fájdalommal, ugyanakkor tudjak teret adni az örömnek, az ünneplésnek. Nem könnyű feladat.

Kapaszkodó

Ahogy erről, a veszteség-, illetve gyászfeldolgozásról olvasgattam, találtam egy modellt, ami nekem komoly fogódzkodót jelentett ahhoz, hogy megértsem a bennem zajló folyamatokat.

Elisabeth Kübler-Ross pszichiáter A halál és a hozzá vezető út (On Death and Dying) című könyvében mutatta be a Kübler-Ross modellként ismert elméletét. Ez egy 1969-es megjelenésű könyv, ami ’88-tól elérhető magyarul is.

A következő szakaszokat elsősorban a haldoklókban lezajló folyamatokra vonatkoztatta, de lényegében ugyanezeken a stációkon mennek keresztül a gyászolók is, akiknek valakit vagy valamit el kell(ett) engedni az életben:

  1. TAGADÁS, elutasítás, a tudomásulvétel elhárítása („Ez nem lehet igaz!”)
  2. DÜH, harag, lázadás („Miért éppen velem történik mindez?!”)
  3. ALKUDOZÁS („Ígérem, ezentúl jó leszek!”)
  4. DEPRESSZIÓ, lehangoltság, közöny, szorongás, önvád, bűntudat
  5. ELFOGADÁS, belenyugvás, beleegyezés, újraszerveződés és helyreállítás, lezárás („Ám legyen!”)
Szétszed és összerak

Ezek a megállók segítenek keretbe rakni a bennünk zajló folyamatokat. Nem kikövezett az út, ami zökkenőmentesen simul egymásba, ahol csak és kizárólag a következő lépcsőfokra lehet fellépni.

Tök elfogadható, ha kimarad valamelyik lépés, ha visszalépünk és sajnos az sem egyedi, ha beleragadunk valamelyikbe. Ilyenkor azért nem árt a segítség, ha már túl régóta „dagonyázunk” az egyik állomáson.

Lefordítva: pl. lehetek én egész nyugodtan dühös akkor is, ha már-már az elfogadásnál járok. Az értelmezésben, a „mozgástérben” nekem igazán sokat segített a pszichológusom.

Formálódás

A születéssel, egy új élet ígéretével a zsebünkben nekünk a Luciból BÁRKI lehetett volna-t kell(ett) elgyászolnunk, eltemetnünk.

El kell engednem egy álmot. Egy álmot arról az édesanyáról, akivé egy egészséges, átlagos kislány tett volna engem. A közös bandázásainkat, világmegváltásainkat, felfedezéseinket. Azt az embert, nőt, anyát és nagymamát, aki az értő gyermeke, majd unokája útját kíséri, egyengeti. Aki támasz, hátország, szövetséges, barát, nővér is egyben.

De az is biztos, hogy nem kell mindent elengednünk ezzel kapcsolatban, hiszen a kettőnk, hármunk kapcsolata akkor is csak családdá formálódott. A kislányt, aki velünk maradt, ez idő alatt megszoktuk, megismertük és nagyon megszerettük. Elkezdődött vele a közös életünk, az együttélésünk.

Egyezség

Az elfogadásban nem hiszek. Keressünk valami jobb szót az elfogadás helyett! Ami történt, azt elfogadni nem lehet, de meg lehet tanulni együttélni vele. Így is vissza-, belerázódni az életbe, megkeresni ripityára tört önmagunkat, örömöket találni, kiteljesedni.

Egy tragédiával békében együttélni biztosan nem lehet a melós rész nélkül. Az egyes állomásokat feltétlen be kell járni, meg kell élni. Egyszerűen nem megy ezek nélkül az előzmények nélkül. Sajnos még így is simán bekavarnak a legváratlanabb pillanatban az időben ide-oda cikázó lépcsőfokaink és felforgatják a már összességében majdhogynem megnyugvásra talált lelkünket.

Veszteségfeldolgozás

Majd’ 20 évet töltöttem el a versenyszférában felsővezetőként. Számos olyan helyzet, nem várt körülmény adódott, amikor egyetlen cél lebegett a szemünk előtt, hogy minimalizáljuk a veszteséget.

Valahogy így élem a napjaimat most is. Igyekszem a bennünket ért veszteséget minimálisra csökkenteni, már ha lehet ilyen hasonlattal élni. Menekülünk előre és mentjük a menthetőt az életünkben. Tulajdonképpen magunkat.

Nemrég kerestem egy szimbólumot is az elengedéshez. Nekem könnyebb, hogy jelképezni tudom a veszteségemet. Így, ha majd eljön az ideje, akkor egy lufit, az én „mi lett volna ha..” lufimat elengedem. Majd. Akkor. Addig még jövök-megyek egy kicsit a fentebb már említett lépcsőfokokon.

Képek: magánarchívum

Amíg a gyermekmentő megérkezik

Amíg a gyermekmentő megérkezik

Luci ovijának közvetítésével vettünk részt Petivel a Szt. Márton Gyermekmentő Szolgálat életmentő, elsősegély tanfolyamán.

A Szent Márton Gyermekmentő biztosítja 25 éve az ország egyetlen gyermekrohamkocsiját az OMSZ számára – akik hivatalosan Mo-on a mentést végzik -, mind a mai napig. Ez tulajdonképpen egy mobil „intenzív osztály”, amit fenntartanak, működtetnek. Az OMSZ tankolja az autót és fizeti a mentőorvosokat, -ápolókat, a civil szervezet pedig biztosítja a mentő(k) – nem csak ez az egy autó van – fenntartását, az eszközöket, berendezést, gyógyszereket, stb.

Miért van szükség még erre is?

Egy elsősegély tanfolyamot általában kötelező jelleggel végzünk el a jogosítvány megszerzésének zálogaként – ami esetemben épp 27 éve történt – vagy „babonából”, azzal a felkiáltással, hogy soha ne legyen rá szükség.

Ez a tanfolyam kifejezetten a gyerekekre fókuszált. Az egyik legmegdöbbentőbb infó, ami a kérdésemre elhangzott, az volt, hogy az életmentő tanfolyamot ÉVENTE újra és újra érdemes lenne minden laikusnak elvégeznie, mert hiába az összeszedett tudás, ha nem használjuk, kikopik. Én gyanútlanul bemondtam egy 5 évet.. Egyébként akik ott dolgoznak ők is évente frissítik a tudásukat. Az igazság az, hogy a protokollt – mondjuk az újraélesztésnél – folyamatosan felülvizsgálják és a statisztikák alapján monitorozzák, hogy az adott módszer mennyire eredményes. Ha az, marad, ha nem, akkor felülírják.

A 3 órás tanfolyamon az alkalmilag verbuválódott kis csapatból voltak, akik még a kisbabájukat várták. Volt, akiknek a koraszülött pici babájuk még kórházban volt és olyan is, aki táboroztatni viszi nyáron a gyerekeket és egyre sápadtabb lett, ahogy témakörönként mentünk végig a „tananyagon”. (Viszont óriási respekt, hogy vette a fáradtságot és eljött, mert fel akart készülni a vészhelyzetekre.)

Mindarról, ami a tanfolyamon elhangzott született egy könyv is, amiről mi személy szerint azt gondoljuk, hogy nagyon fontos és nagyon hasznos, jó és biztonságot ad, ha kéznél van, viszont ha valaki megteheti, akkor válassza először a tanfolyamot, lentebb írom is, hogy miért.

Felsorolásszerűn pár gondolat a tréningről, ami hasznos lehet:

  • Érdemes a 112-t hívni – és a gyerekeknek is ezt megtanítani – mert ide fut be minden segélyhívás, azok is, amikor a 104-et tárcsázzuk.
  • Ha kicsit is billeg a helyzet, MINDEN ESETBEN, MINÉL ELŐBB hívj mentőt. Max. később lemondod, ha okafogyottá válik a riasztás (pl. félrenyelésnél sikerült kiköhögtetni).
  • A diszpécser – főképp egy kisgyermekhez való riasztásnál – végig veled marad és segít, nem teszi le a telefont, amíg a kollégái a helyszínre nem érkeznek.
  • NE VÁRJ A MENTŐRE, azonnal kezd el az újraélesztést, ha leállt a légzés, mert minimum 15-20 perc, mire befuthat a szakszerű segítség és addig nem lehet lélegeztetés nélkül se gyerek, se felnőtt. A hangsúly a minimumon van, talán ez volt a legfontosabb infó, ezért lenne lényegi, hogy ez a tudás mindenkinek ott legyen a kezében, mert nem ér ki perceken belül a mentő, iszonyúan túlterheltek.
  • Bp-en jellemzően minden miatt mentőt hívnak az emberek, míg vidéken ez sokkal kevésbé jellemző.
  • Sokkal, de sokkal gyorsabban és erősebben kell végezni a mellkaskompressziót, még egy csecsemőnél és egy kisgyereknél is, mint amire valaha is gondoltunk volna. EZ AZ A PONT, AMI MIATT SZERINTEM JOBB, HA ELŐSZÖR A TANFOLYAM MELLETT DÖNTESZ és csak utána jön a könyv. Kb. !120x/perc kell alkalmazd a nyomást a befúvások mellett, így tud hatékony lenni.
  • Ahhoz, hogy ez fenntartható legyen, akár 15, akár 30 percen keresztül, amíg kiér a gyermekmentő KELL A SEGÍTSÉG! Ez volt a másik rendkívül hangsúlyos üzenet. Tehát ahogy realizálod, hogy baj van, hívj segítséget! Akkor is, ha egyedül vagy otthon. Azt mondták az oktatók, akik gyermekmentőkocsin dolgozó ápolók, hogy nincs az az anyai kiáltás, amit ne hallana meg valaki veszélyhelyzet esetén. Szóval ki az erkélyre, a lépcsőházba, az utcára, akár a gyerekkel együtt, ha még felkapható és ordíts segítségért! Kb. 2 percig tudja egy ember hatékonyan csinálni és nem függ attól, hogy nő vagy férfi, jó-e a kondi vagy sem. El fogsz fáradni, ezért kell megosztani a melót.
  • Még egy praktikus ötlet volt: bizonyos fogásokat lehet gyakorolni éles bevetés nélkül is, ha szükség lesz rá, ne akkor kelljen próbálkozni, szerencsétlenkedni, hogy pl. egy félrenyelésnél melyik pozíció lehet a leghatékonyabb. Nyilván ne feküdj rá tiszta erőből a mellkasára és nyomogasd a Staying alive-ot lihegve, de a fogásokat érdemes megpróbálni modellezni.

A YT-on van egy csatorna, Életmentő szülők címmel, ahol témánként (újraélesztés, mérgezés, félrenyelés, apnoé, égés, áramütés, krupp..) fent vannak a jelenlegi protokollok, javaslatok.

Életmentő szülők

Nekem az első 1,5 órám, amikor az újraélesztést tanultuk, biztosan azzal telt, hogy próbáltam a sokkból felocsúdni és az érdemi munkára összpontosítani, miközben vert a hidegveríték és kalapált a szívem. Míg alaphelyzetben úgy veszel részt egy életmentő, elsősegély tanfolyamon, hogy extrém kicsi a valószínűsége, hogy a tanultakat valamikor élesben használnod kell, pláne a saját gyermekeden, addig mi úgy vettünk részt rajta, hogy próbáljuk a lehető legpontosabban beégetni az agyunkba az újraélesztés mozdulatait, mert annak viszont, hogy Lucababánál használnunk kell majd ezeket a mozdulatokat jóval nagyobb a valószínűsége.

 

Kép: Depositphotos