Naná, hogy kutyával! Örök kérdés, hogy előbb gyerek aztán kutya vagy fordítva. Az élet azért mindenkinél megírja ezeket így vagy úgy, nem valószínű, hogy 100%-ban az eltervezett forgatókönyv szerint alakul, de talán jól is van ez így.
Nálunk előbb volt kutya, mit kutya, nevezzük nevén, ő Funky.
Igen, pont olyan, mint a neve. Olyan funkys. Bohókás, mosolyt csal az arcodra, bármikor kapható egy kis őrületre.
2014 szeptemberében született és 2015 januárjában költöztünk vele össze. A legjobb döntés és a legklasszabb lakótárs.
Jó néhány évig jött velem melózni, imádja, ha emberek veszik körül. Kicsit tartottunk tőle, hogy az első számú gyerkőc a családban miképp fogadja majd a kevésbé szőrös kistesót, pláne, hogy teljesen más pályát futottunk be várandósság kérdésében, mint terveztük, de legalább ebben az ügyben minden a legjobban alakult.
Az első pillanattól kezdve, ahogy Lucust hazahoztuk a kórházból ott ült mellette és vigyázott rá. Tisztes távolból szemlélte sokáig, aztán egyre közelebb merészkedett. Most is tart egy lépésnyi távolságot, de a legtündéribb 0-24-es őrző-védő szolgálat ever.
-
bébiőr
-
Funky figyelj, nehogy elvigyen ez a lufi, amit rám kötöttek
-
Maradj mindig szorosan mellettem, jó?
-
leparkoltunk
-
pihe-puha kutyabunda
-
terápiás kutya
-
Milyen kakukktojás? Hol?
-
nálunk a kutya biztos nem fog az ágyban aludni
Funky amolyan intézkedős házmester típus. Nem bírja a diszharmóniát – ez mondjuk kevésbé funkys -, felügyel, mindenhol jelen van, irtó kíváncsi.
Funky feeling
Luci pedig imádja ahogy kopog a parkettán a körme, ahogy prüszköl, ugat, vakkant, kunyerál, ahogy felpörögve rohangál, amikor megrázza magát vagy amikor eszik-iszik. A legsötétebb óráiban is, amikor rossz passzban van, Funky ki tudja zökkenteni. Csak ő. A sírásból kacagás lesz, ha csak egy pillanatra is. Szóval jó páros ők ketten!
A boldogság forrása
Taktilis (tapintásra vonatkozó) ingerlésnek is kiváló terep. A kutyabunda érintése, segítségünkkel megsimogatása szemmel láthatóan megnyugtatja Lucit.
A Nature Neuroscience tudományos folyóiratban publikált kutatás szerint: „A simogatás aktiválja a neuronokat a szomatoszenzoros kéregben, ami idővel egyre intenzívebbé válik. Az agyi aktivitás növekedése fokozza a szubjektív örömöt, endorfint termel és oxitocint bocsát az agyba, ez segít a fájdalomcsillapításban, relaxációban, kötődésben, miközben ideiglenesen csökkenti a kortizol, stresszhormon szintet.”
Kisbolygó
Egy trauma azonban biztos maradt. Kb. egy hónapra, amíg kórházban voltunk Lucával és én nem járhattam haza, ő szem elől tévesztett. Egész egyszerűen eltűntem az életéből. Azóta matricaként jön velem mindenhova. Ha egy nap ötvenszer jövök-megyek a gyerekszoba és a nappali-konyha vonalon, ki-be, akkor ő épp ugyanennyiszer követ. Ha el kell szaladnom valahová 1-2 órára, akkor ő a teraszon ül és vár. Nem tágít. Még egyszer, azt hiszem, ha „eltűnnék”, nem bocsátaná meg magának.
Képek: Shutterstock és magánarchívum
