„…Ne aggódjunk a szavaink miatt, hiszen csak szavak… De ha jobban belegondolunk, úgy bánunk az emberekkel, ahogy beszélünk róluk, ahogy nevezzük őket. Ha megváltoztatjuk a szavainkat, talán ez lesz a kezdet. Egy új hozzáállás az értelmi fogyatékos emberekhez.”
Valami ilyesmi hangzott el, amikor 2009. november 17-én a politikus Barbara Mikulski előterjesztett egy törvényjavaslatot az Egyesült Államok Szenátusában. (Nick, Rosa fivérének szavait tolmácsolva egyébként)
Még hogy egy fecske nem csinál nyarat..
Bár hosszú út vezetett idáig, de 2010-ben, az USA-ban Barack Obama elfogadta „Rosa törvényét”, amit a 9 éves Down szindrómás Rosa Marcellino ihletett. (Az ügyet a családja vitte végig.)
Maga a törvény, Rosa törvénye az 1900-as évek eleje óta tartó változások hosszú sorának a része.
Az 1900-as évek elején az olyan szavak, mint az idióta és az ostoba, gyakoriak voltak a bírósági dokumentumokban és az orvosi diagnózisokban, így gyakorta használták ezeket a közbeszédben is.
A mentális retardációt orvosi kifejezésként 1961-ben vezették be az értelmi fogyatékossággal élők számára. (Ekkor ezt előrelépésnek gondolták..) A következő évtizedekben gyakran sértésként használták ezt a szót és már nem tartották helyénvalónak a fogyatékossággal élő emberek leírására használni.
Rosának és a családjának köszönhetően a „mentális retardáció” kifejezés végül kikerült az orvosi terminológiából és értelmi fogyatékosságra cserélték. Csak az USA-ban. Mi, mind a mai napig szembesülünk itthon ezzel a kifejezéssel Luca orvosi ambuláns lapjain..
A gyógypedagógiában, ahol érezhető a törekvés, jelenleg intellektuális képességzavarnak nevezik az értelmi fogyatékosságot és ezen belül megkülönböztetik a tanulásban akadályozottakat (ők az enyhe értelmi fogyatékossággal élők) és az értelmileg akadályozottak csoportját (ők pedig a középsúlyos-, súlyos és igen súlyos értelmi fogyatékossággal élők).
A mentális retardáció, amit sokan ki sem ejtenek csak az R-betűs szóként emlegetik, az USA-ban már gyűlöletbeszédnek számít és végtelenül bántó a fogyatékossággal élők és családjaik számára.
(Az, hogy most néhány hónapja hova tart és mivé lett a fogyatékossággal élők ügye az USA-ban, lehangoló, de ez egy másik cikk témája lesz.)
Az utazás, amely egy marylandi család saját lányukért vívott harcaként kezdődött, jelentős mérföldkővé vált az értelmi fogyatékossággal élő emberek méltóságáért, befogadásáért és tiszteletéért folyó küzdelemben.
Hiszek az alulról jövő kezdeményezésekben! Abban, hogy alakíthatjuk magunk körül a világot, határok nélkül.
Az az agresszió, gyűlölet, ami jelen van a közbeszédben, ami kiömlik emberek száján soha nem fog építeni, csak rombolhat. A szavakból a következő pillanatban már tettek lesznek a verbálisból fizikai agresszió. Egy hajszál választja el.
Azzal, ha megfontoltan, körültekintően bánunk a szavainkkal, elősegíthetünk egy befogadóbb világot. Felemelhetünk elesettet és kezet nyújthatunk kirekesztettnek.
OFFTOPIC:
Érdemes utána olvasni Barbara Mikulskinak is, aki páratlan politikus volt, elképesztő életúttal és idén március 07-én, 88 éves korában hunyt el.
Egy forró fürdő a kimerítő nap végén jólesőn ellazít, feltölt és megnyugtat bennünket. Képzeld most el, illetve ne csak képzeld, próbáld is ki, hogy 10 percre behúzott könyökökkel ökölbe szorítod a kezed! Szorítod, ahogy bírod. Csak 10 percre. .. Brutális!
All day plank
Vannak idegrendszeri sérült gyerekek, akik nem tudják szabályozni az izomműködésüket. Eltérő izomtónussal bírnak és a nap minden ébren töltött órájában görcsösen megfeszülnek az izmaik, ahogy Lucának is. Jóformán csak akkor tud engedni a szorításból, amikor alszik.
Ez azon kívül, hogy rengeteg energiát emészt fel, deformitásokhoz, kontraktúrákhoz (mozgástér beszűkülése, izom-, ízületi rövidülés) vezet és nem utolsó sorban fájdalmat okoz nekik. Mivel az izmok a központi vezérlés irányítására hibás „utasításoknak” tesznek eleget, szinte lehetetlen „kicselezni” őket, hiszen az agy ezt látja normál működésnek és mindig ide viszi vissza az origót. Ez lesz az alapbeállítás.
Ezeknek a feszes (spasztikus) izomzatú gyerekeknek az életében a meleg víz igazi megváltás. Oldódnak a feszítések, a görcsös izomtónus ellazul, könnyebbé válik a mozgás.
Lucus mindig is szerette a 30+ fokos vizes terápiákat. A suli indulásáig neuro-hidroterápiára jártunk Budakalászra, most az iskolában tangentor kádban tartanak vizes foglalkozásokat a gyerekeknek, amin Luci is rendszeresen részt vesz.
Speciális wellness
A tangentor egy speciális vízsugár masszázs kád, kb. 35-36 Celsius fokos vízzel. Egy hosszú csövön keresztül érkezik a vízsugár a kádba, ezt keringtetik a vízben. Ennek hatására már áramlat keletkezik a medencében és kellemes bugyborékolást lehet tapasztalni. Mint egy jacuzziban kb.
Az a különbség, hogy a kádba vezetett csőnek köszönhetően a vízsugarat tudják irányítani a kádon belül és használják is a foglalkozások során. A vízsugárral – a kezelések alatt rövidebb etapokban – finom körkörös mozdulatokat végeznek a feszes izmok ellazítása érdekében. (A gyerekeknél 0,5 bar nyomásra állítják a készüléket.)
Ez a keringtetett víz hatással van a vérkeringésre. Elősegíti az izmok oxigénellátását és jobb mozgathatóságát az aktív vagy passzív átmozgatás során.
Pihentető lebegés
Lucira a víz nyugtató közege nagyon jó hatással van. Már önmagában is, mindenféle foglalkozás nélkül maga a vízben levés, lebegés felér egy relaxációs tevékenységgel. Segít ellazítani az izmokat, csökkenti a stresszt azáltal, hogy csökkenti a kortizolszintet és megnyugtatja az idegrendszert.
Bár illóolaj nem kerülhet a vízbe, mert a sűrű olaj eltömítheti a szűrőt, de a teljes wellbeinghez mondókáznak, speciális eszközöket használnak, úgy mint vízálló, világító játékok, lámpák, úszó rudak, matracok és a foglalkozáshoz be is sötétítenek, de legalábbis kellemes félhomály van.
Akár aktívabb, akár passzív az egyéni terápia, a következő célok valósíthatók meg a tangentor használatával:
az izomtónus szabályozásának segítése,
szenzoros stimuláció,
mozgásterjedelem növelése,
és nem utolsósorban sikerélmény és komfortérzet biztosítása egy kellemes környezetben.
Rövid távon javul a gyerekek közérzete ezáltal akár az együttműködési készsége is, hosszabb távon pedig késleltethetjük a kontraktúrák kialakulását.
Slow living vagyis lassú, lelassított életmód
Ahhoz, hogy 2-3 kisgyerek egymás után részt vehessen a foglalkozáson a teljes délelőttel kalkulálni kell. Felnőttek közül minimum ketten, jó esetben hárman csatlakoznak és segítenek. Mozgásukban súlyosan érintett kisebb és nagyobb gyerekekről beszélünk.
Bár a foglalkozás maga nettó 15-20 perc gyerekenként, az előkészületek hosszadalmasak és a gyerekek közül senki sem önálló, tehát nem tud felöltözni, hajat szárítani egyedül, de még kiszállni a kádból és megtörölközni sem.
A kádat elő kell készíteni. Minden esetben fertőtleníteni, beállítani a hőfokot és kb. negyed óra megtölteni vízzel.
Közösségi vízügyek a súlyos fogyatékossággal élők mindennapjaiban
Ahogy nőnek és egyre nagyobbak, egyre nehezebbek a mozgásukban súlyosan érintett gyerekeink, sokszor nehezen kivitelezhetők már ezek a fürdős, medencés programok, ha a szülők szeretnék is az ilyesfajta terápiát. Luci most kivételes helyzetben van, hogy iskolai keretek közt megvalósulhat a hidroterápiája.
Jellemzően viszont ahol a családok ilyen lehetőséget igénybe tudnának venni nincs megfelelő öltöző, ahol le lehetne biztonságosan fektetni, átöltöztetni őket vagy pelust cserélni. Balesetveszélyes betipegni velük a vizes, csúszós padlón a medencéig. Sokszor nincsenek megfelelően fertőtlenítve a medencék és a gyenge immunrendszerű gyerekek rendre össze is szednek ezt-azt. Arról nem is beszélve, hogy a rendelkezésre álló időnek a sokszorosára lenne szükség, hiszen nem tudnak be- és kipattanni a kádból és esetleg menet közben fel is öltözni.
Bár holtidő szinte mindenhol van és bizonyos idősávokat meg is lehetne hirdetni fogyatékkal élőknek, erre egyelőre semmi törekvés.
Így a nagyobbak, akiket már nem tudunk a „hónunkalácsapni”, egyre inkább kiszorulnak az ilyesfajta ellátásból, kezelésekből, pedig rengeteget tudna segíteni a rehabilitációban, a könnyebb mindennapokban, a fájdalommentes életben és akár az ortopédiai műtétek elodázásában is.
Túlontúl sok volt az egyezés ahhoz, hogy ezt figyelmen kívül hagyjam. Így most kicsit rendhagyó módon egy filmajánló következik:
LUCCA VILÁGA. Egy igaz történeten alapuló film, ami egy édesanyáról, jobban mondva egy családról, az ő dinamikájukról szól a súlyosan, halmozottan sérült kisfiúkkal.
Egy kisfiú, aki CP-s, agyi bénulásban szenved, ami a tudomány mai állása szerint gyógyíthatatlan. Az édesanyja és az egész család ennek rendeli alá az életét, hogy Lucca állapotán megpróbáljanak valamit javítani..
„Ki kell nyitnunk az összes ajtót, ami zárva van előtted!”
ÉPPÚGY, MINT MI LUCÁVAL. Éppúgy, mint mindenki, a saját eszközeivel, akik súlyos fogyatékossággal élő gyermeket gondoznak.
Hátborzongatóan hiteles volt a film. Ajánlom mindenkinek, aki nyitott az igaz történetekre. Nagyon életszagú és ami nekem rabul ejtőn tetszett és lenyűgözött, hogy elképesztő finomsággal tudta bemutatni azt a dinamikát, ami egy olyan családban, ahol sérült kisgyermeket (is) nevelnek, zajlik. A kérdések, a válaszok, a csöndek. A párbeszédek a mi párbeszédeink.
Egy pillanatra sem éreztem méltatlannak vagy szánalmasnak az életü(n)ket, miközben a mozit néztem. Ezt, ebben a szituációban, súlyos fogyatékossággal élő gyermeket gondozva, rendkívül nehéz így bemutatni, hogy a nézőn ne a végtelen sajnálat és a szánalom legyen úrrá.
Az epilepsziával vívott csatájuk, az örök készenléti állapot, az állandó szorongás, a szűntelen aggodalom, több volt, mint ismerős. Az együtt alvás, a másodpercek számolása a rohamoknál, mind-mind valóban így van és valóban így zajlik. Nálunk is, ha Lucánál egyelőre nem is ennyire súlyosak a rohamok.
„Mi lesz, ha meghal?
Erre a születése óta nagy az esély..
Annyira félek!”
Az anya, aki a végletekig elszánt, miközben töretlenül megy előre, néha, pillanatokra maga is elbizonytalanodik. Kétely és kétségbeesés lesz úrrá rajta. Leggyakrabban akkor és azért, mert (el)fáradt.
„Miért folytatom, mikor nem változik semmi?!”
Az apa hátország a maga hiperszenzitivitásával, figyelmével és megtartó erejével. A kettejük szétszakíthatatlan köteléke, szeretete és egymás iránti tisztelete pedig ott van minden krízishelyzetben.
NE FÉLJETEK MEGNÉZNI! Igen, biztosan sírós, még a harcedzetteknek is.
Nekem az eleje volt a legnehezebb. Az első 10 perc, ha jól emlékszem. Amikor elhangzik az anya szájából a sérült kisfiú felé, hogy „HELYREHOZOM”. Mintha tehetne róla.. ..és így is gondolja. Hiszi. ..és tudja.
„Hogy hiszünk-e a csodákban? Mindig.”
Hogy én hiszek-e a csodákban? Hiszek bennük, még akkor is, ha valahogy a csodák mindig mással történnek meg.
Nem csodavárással telnek a mindennapjaim, ugyanakkor hiszek benne, hogy fordíthatók sorsok, így akár Luca sorsa is. Az egy c betűsé..
Olyan gyermekcipőben jár az agykutatás, olyan keveset tudunk erről a területről. Amit fél éve még állítottunk, az mára megdőlt. Naponta születnek új és újabb elméletek.
Hogy a cytotron fogja-e elhozni a megoldást vagy valami más, nem tudom. (Erről a gépről és kezelésről van szó a filmben.) Azt tudom, hogy nekünk addig, amíg ez elérkezik életben kell tartanunk Lucát és soha nem feladni, hogy a ma még gyógyíthatatlannak hitt CP-s gyermekek állapota változhat.
Nem arra gondolok, hogy egy reggel, mintha mi sem történt volna majd felkel és jár és be nem áll a szája, hanem javul az életminősége, komfortosabban fogja érezni magát a mindennapokban és mi jobban megértjük őt, mert valamilyen formában kommunikál a külvilággal és így jobban, többet, ügyesebben tudunk neki segíteni.
..és már csak azért is nézzétek meg, mert a filmbéli Luccának épp olyan szempillái vannak, mint Lucababának.
A Lucca világa Netflixen elérhető.
A film alapjául szolgáló könyv és írója:
Barbara Anderson: The Two Hemispheres of Lucca. (Lucca két agyféltekéje)
Hálásan köszönöm azoknak, akik szóltak és felhívták rá a figyelmem!❤
..ha mégis elviszed Dévény tornára, akkor azt ne mondd meg a Katona tornát végző szakembernek, mert ki fog akadni rajta!”
„Vidd mielőbb fejlesztésre, hiszen amit 0-2 éves kor között megtesztek érte, az nagyon sokat lendíthet a fejlődésén! Ez az időszak tulajdonképpen duplán számít.”
„Ne vidd annyi fejlesztésre, kimerül, elfárad! Túltelítődik az idegrendszere és a visszájára sül el az egész próbálkozásod.”
„Egyensúlyozz, találd megy te a helyes utat, de ne legyen se túl sok, se túl kevés, mert visszavonhatatlan következményei lehetnek mindkettőnek!”
Fogyatékossággal élő gyermeket nevelve tulajdonképpen a nulladik pillanatban beleültetnek egy olyan hintába, amire soha nem szerettél volna felszállni. (Több ilyenre is felültetnek, de itt és most a fejlesztő terápiás piacról lesz szó, az intézményi kereteken túl.)
Egymásnak gyökeresen ellentmondó információkat kapunk arra vonatkozóan, hogy mit tegyünk és mit ne tegyünk. Minek van értelme és minek nincs.
Útvesztő és zűrzavar
De hogyan igazodjunk el egy olyan szektorban, ahol soha előtte nem jártunk?!
Józan paraszti ésszel elsősorban megpróbálnánk hallgatni a szakemberre, csakhogy rövid időn belül ráeszmélünk, hogy káosz és fejetlenség uralkodik ezen a piacon:
„Hiába sétáltatod, semmi értelme, amíg nem tartja a fejét. A végzett izommunka, amit kínkeservesen, könnyek árán építesz, az legkésőbb a kiskamasz korban le fog épülni és eltűnik minden, amiért addig kőkeményen dolgoztatok. Szerinted miért mindenki a 0-6 éves kor közötti korai fejlesztést promózza és utána néma csend?!”
„Műttesd meg! Csak így van esélye, hogy ne legyenek elképesztő fájdalmai a deformitásoktól és a csípőficam ne húzza el a gerincét is, ami újabb műtétek sorozata.”
„Meg ne műttesd! Semmi értelme!”
„Az a fontos, hogy el tudjuk juttatni a számára elérhető legmagasabb szintre az önállóságban.”
„A fontos az, hogy boldog, kiegyensúlyozott gyerek legyen a maga kis világában.” (Ezzel mondjuk maximálisan tudtam azonosulni.)
„Mondani nem tudunk semmit, hogy mi várható, hiszen nem vagyunk jósok, nincs kristálygömb. Meg egyébként is, minden gyerek más.”
A fenti mondatok mindegyike elhangzott az elmúlt (6) éveinkben.
…és akkor ennek tükrében DÖNTS! Te dönts, mert neked kell. Felelősségteljesen.
Saját kézbe
Néhány éve tendencia volt, hogy érintett szülők beiratkoztak gyógypedagógiai és/vagy gyógytornász képzésre. Ezt sokan minimum kételkedve figyelték szakmai berkekben, hogy erre miért van szükség? Szerintük legyen csak otthon anya-apa, a gyermek meg majd az ellátásban megkapja a megfelelő fejlesztést.
Csakhogy egyrészt nem kapja meg, másrészt pedig ha a fenti mondatokból valaki végighallgat kettőt-hármat, ráeszmél, hogy itt nem fog boldogulni anélkül, ha legalább a minimális alapokat meg nem szerzi. Mondom mindezt úgy, hogy nekünk Lucával alapvetően óriási szerencsénk volt/van a terapeutáinkkal, bár mi is futottunk lyukra és voltak túlkapásaink.
Az oktatásügyben zajló anomáliák a fejlesztő terápiás piacra is kihatnak. Az állami ellátás rendkívül korlátozott, megannyi kisebb és nagyobb SNI (sajátos nevelési igényű) és BTMN (beilleszkedési, tanulási, magatartási nehézséggel küzdő) gyerek parkol a hosszas várólistákon. Súlyos és kevésbé súlyos, de azért a mindennapi életet megnehezítő problémákkal. A pedagógiai szakszolgálatok által előírt – már ha eljutnak a szakvéleményig az érintett családok – fejlesztések sokszor csak papíron és elméletben léteznek.
Átrendeződés. Vajon jó ez az irány?
A fenti problémát felismerve, ennek megoldására magánpraxisok alakultak és elképesztő módon fragmentálódott a kínálat. Mérhetetlen mennyiségű fejlesztőház, terápiás központ működik megannyi módszerrel. Egész egyszerűen kell valami kapaszkodó a szülőknek, hiszen itt tényleg a lét a tét.
Olyannyira, hogy egy-egy fejlesztő terápiás óráért alapból 12-15.000 Ft-ot, de egyre inkább 15-25.000 Ft-ot kénytelenek fizetni az érintett családok. (Mindezt meg kell előzze egy – vagy több – vizsgálat, mint kiindulási pont, ami ennek sokszorosa is lehet.)
Egyetlen óra kerül ennyibe, amiből jó esetben hetente többre lenne szükség és sok esetben nem is csupán egy területen. Mozgásfejlesztés, látásfejlesztés, hallásfejlesztés, kognitív képességek fejlesztése, logopédia és még reggelig sorolhatnám a területeket, amire akár egy enyhe értelmi fogyatékossággal élő gyermeknek is szüksége lenne, a súlyos esetekről, mint pl. Luci, nem is beszélve.
Az egyes módszerek összegyűjtésére már kísérletet sem teszek, de álljon itt néhány belőlük, a teljesség igénye nélkül: Katona módszer, Dévény torna, Vojta terápia, Bobath módszer, Feldenkrais módszer, konduktív nevelés, neuro-hidroterápia, logopédia, Snowdrop program, ABR, evésterápia, alapozó terápia, Ayres, MAES, DSZIT, robotterápia, Bowen terápia, Pfaffenrot, TSMT, stb.
Ha csak két órával számolok hetente, ami laikusként is érezhető, hogy nem elég, de mondjuk jár oviba, iskolába és ezt szeretné kiegészíteni az ember, akkor az is 100-200.000 Ft havonta. Sok esetben hosszú-hosszú évekig.
Eközben azt hallgatom, hogy az egyik szakember szapulja a másikat. Sarokba dobja a korábbi fejlesztéseket, technikákat úgy, hogy mi még egyetlenegy módszerrel sem találkoztunk, ami megmutatta volna, hogy egy olyan állapotban lévő kisgyerek, mint Luca, 5, 10, 15 évnyi fejlesztés után hova juttatható el.
Zajlik egy átrendeződés, miközben nincs egészségügyi, szociális és lassan oktatási ellátórendszer sem. Büszkék lehetnénk rá, mert Magyarországon tényleg jó és magas minőségű a fejlesztő terápiás ellátás, csak épp az érintett családok sok esetben nem férnek hozzá.
Ha erőt vesznek, pénztárcát nyitnak és útra kelnek ezen a piacon, akkor pedig el fogja csábítani őket az, ha csak átmenetileg is, aki hangosabban kiabál. A divathullámok, a jósok, a szomszédasszonyok.
Aki pedig inkompetens módon, de annál nagyobb önbizalommal vág neki ennek a feladatnak, megélhetési terapeutaként, ott csak remélni tudjuk, hogy inkább előbb, mint utóbb ennek híre megy és szelektálja a piac, hiszen aláássa minden más szakember hitelét is.
Ráadásul egy olyan folyamat is zajlik ezzel egyidőben, hogy külföldről, a környező országokból is érkeznek hozzánk fejlesztésekre családok, akik sokszor azt az összeget, amit ott a gyermekek fejlesztésére, ellátására kapnak, itt költik el. Ezzel felverve, legitimizálva a magánszektor árait.
Asszertív kommunikáció?
Amire szükség lenne az az érdekmentes, hiteles tájékoztatás, tanácsadás. Célkitűzések közös megfogalmazása, ehhez szükséges segítség(ek) kiválasztása, alternatívák, pro/con érvek, egymásra építés, összehangolás, rendszeres konzultáció, értékelés, ha kell, újratervezés és mindezek számszerűsítése is, hogy tervezni tudjon egy család.
Kétirányú dolog ez. A szülőnek épp úgy partnernek kell lenni, mint ahogy a szakembernek. Nem „vághatják át” egymást. Nem lehet titkolózni, elhallgatni, de érdekből riogatni, megfélemlíteni sem, visszaélve a zsebben lévő papírral és tudással.
Bizalomra épülő és törékeny partnerkapcsolat az övék. Ha sérül, akkor az kivetül a teljes szektorra és más is megissza a levét. A gyerekről kellene, hogy szóljon és olyan sok esetben nem a gyerekről szól.
Ha esetleg lettek volna illúzióitok afelől, hogy egy ünnepnap különbözik a hétköznapjainktól, akkor most ki kell, hogy ábrándítsalak benneteket. Nem! Az ünnepnapok egyáltalán nem különböznek azoktól a hétköznapoktól, amiket a súlyos fogyatékossággal élő gyerekekkel viszünk a hátunkon.
Nálunk karácsony ide vagy oda, Luci rendszerint egy combosabb epilepsziás rohammal indít. Ebből, mármint az epilepszia szempontjából, nála a hajnal/reggel a legkritikusabb. Ha esetleg még félálomban lennénk, ez egészen biztos, hogy kipattintja a szemecskéinket.. A gyógyszerek adagolása, beadása sem különbözik, mint ahogy az sem, hogy hány teli pelust cserélünk rajta naponta.
Egyedül talán annyiban mások ezek a napok, hogy nincs emberfia, na jó, jóval kevesebb, aki ilyenkor ételt kiszállít, így kénytelenek vagyunk az ételkészítést is belezsonglőrködni a nem kevéssé feszített táncrendbe.
Mondhatnánk, hogy legalább a betegségeket megúsztuk, de sajnos nem. Vírusirtókkal és baciölőkkel tarkítjuk a nem kevés pirulát, amit megpróbálunk a szervezetébe juttatni különféle kreatív módszerekkel. Alapesetben is napi hat alkalommal, ilyenkor ez felugrik 9-re. Ha sikerül bent tartani, akkor örülünk. A kritikus 20 percet úgy kell elképzelni, mint amikor lélegzetvisszafojtva figyeltünk, hogy nehogy lebukjunk puskázás közben.
Ha épp nincs szerencsénk, akkor a teljes szettet cseréljük. Igen, ágyneművel együtt. Vannak olyan elképzeléseim, hogy egy szálloda teljes emeletének ágyneműcseréjével rekordidő alatt végeznék az összes rutinos szobalányt lepipálva.
A meghitt közös vacsorát én a fotelban, Lucival a kezemben költöm el, míg Peti, aki elkészítette és kiporciózta, a bárpultnál. Letenni nem tudjuk, mert vagy köhögőrohamot kap vagy öklendezik.
Önálló játéktevékenységről szó sincs, hiszen nem tudja elfoglalni magát. Mi bábozunk, standupolunk, énekelünk, mondókázunk, szavalunk, olvasunk majd’ egész nap.
Tény és való, hogy a december hálás hónap, hiszen minden csillog, csörög-zörög, csilingel és illatozik. Ezeket mind sorra vesszük. Hallgatjuk, tapogatjuk, szagolgatjuk.
Szebbek a fények, de a tempó változatlan. A feladatsorból nincs szűkített, ünnepi kiadás. Mire a listánk végére érünk és megvolt minden, kb. este tíz. Hullafáradtak vagyunk és nem tudunk jólesően a kipaterolt vendégsereg után a fotelbe rogyni és ott is felejteni magunkat néhány napra egy jó könyvvel és egy pohár borral. Kitartani addig, amíg kell, aztán kiengedni. Bambulni, lazulni, fesztelenül.
Másnap minden újraindul.
Ha az éjjel nem ér túl hamar véget, akkor csak hatkor. Ha igen, akkor hajnali négykor.
