Rengeteg irányból ömlik ránk a fogyatékkal élők befogadásának (inklúzió) fontossága. De miről is van szó? Egy olyan szemléletmódról, ami papíron, transzparenseken és a fejünkben talán már létezik, de a hétköznapokban, a gyakorlatban, sajnos nyoma vész.

Ha a fogyatékkal élők befogadásra gondolunk, nem kellene, hogy nagy, patetikus dolgok jussanak eszünkbe, intézményi szinten várni a cselekvést, csak a „fej” helyett megnyitni, kinyitni a szívet is, figyelni egymásra és az általános helyett konkretizálni. Önmagában sajnos egy didaktikus kommunikációval, egy íróasztal mögüli edukációval messzire nem jutunk.

Az jut el az agyunkig, az vésődik be, ha valami konkrét, ha valami kézzelfogható. Ha általánosságban beszélünk bele a nagyvilágba, az köddé válik, elillan, annak túl sok hozadéka nem lesz, hiszen nem érezzük a súlyát a saját vállunkon. Ezért kell megmutatni.

Halmozottan sérült gyereket nevelni

4 évvel ezelőtt belecsöppentünk egy olyan világba ahová önszántából szinte soha nem lép az ember, mert azt gondolja róla, hogy fogyatékos gyermeket gondozni kibírhatatlan, feldolgozhatatlan, élve eltemetett, zsákutca. Van, ami feldolgozhatatlan, van, ami zsákutca, de egyáltalán nem kibírhatatlan. Bírható és viselhető. Mégis hogyan?!

Mi megmutatjuk azt az életet, ami alapból igencsak elzárva a négy fal között zajlik. Hogy miért? Ennek okaira is lassan majd fény derül.

Betekintést nyújtunk egy olyan világba, amiről nem tudni túl sokat, hacsak nincs a közvetlen környezetünkben érintett, de még így is csak sejtéseink lehetnek.

 

• 

  játszótéren

• 

  oviban

• 

  huncutkodásokban

• 

  jampi gyerek sétálni indul

Hogy’ váljunk befogadóbbá?

Megpróbálom egy kicsit közelebb hozni ezt az életvitel azért, hogy tudjatok vele mit kezdeni, befogadóbbá válni. Hogy ne kelljen feszengeni az utcán, társaságban, az orvosnál, a közértben, a játszótéren, ha sérült gyerek keveredik az alkalmilag verbuválódott kis csapatba. És nekünk se kelljen.

Hogy ne zavarba essetek és elkezdjetek hülyeségeket beszélni vagy elfordítsátok a fejeteket, hanem a lehető vagy feltételezhető legnagyobb természetességgel és nyitottsággal álljatok hozzánk.

Ha egy mikrokörnyezet elkezd így működni, akkor abból csuda jó dolgok válhatnak s formálhatják a szélesebb, tágabb közösségeket is.

A próbatételes gyerekeket nevelő szülők, családoknak is elő kell bújniuk és a hétköznapi, megszokott életet élő embereknek is elő kell kapniuk a minden emberben zsigerin ott rejlő kíváncsiságukat, érdeklődésüket, zsebre vágva azt a közönyt, ami szépen-lassan beette magát az életünk minden területére. De félúton találkozhatunk.

Kép: Shutterstock és magánarchívum