Egyszülő
Jóformán a kórházból – Lucával a kezünkben – kilépve olvastuk vagy hallottuk, hogy a sérült gyermeket nevelő párok !30%-a marad csupán együtt, a többiek útja szétválik. A család egyszülős marad. Ez azért nem lendített sokat, az amúgy is labilis lelkiállapotunkon..
Mi leszünk a kivétel!
Azonnal arra gondoltam, hogy értem, biztosan van ilyen, de mi nem abba a klubba fogunk tartozni, akiket a felfoghatatlan tragédia és a megváltozott élethelyzet elválaszt, mi azok vagyunk, azok leszünk, akiket örökre összeköt, még szorosabbra fűz.
Eltelt 4,5 év és nagyon sok mindenen keresztülmentünk együtt. Olyan helyzeteken is, amin nem szerettem volna. Az nem kérdés, hogy vele képzelem el a jövőmet. De vajon ő is? Vágtam már én is a fejéhez, ha akar, menjen! Álltunk tök tehetetlenül egymással szemben és valami feloldozásra vártunk, hogy jöjjön már valaki és segítsen, mert különben elveszünk!
Meddig elég a szerelem, a szeretet, a tisztelet, a megbecsülés, ha az élethelyzet, amibe kerültél, gúzsba köt? Ki kell, hogy tarts, tisztességből, felelősségből vagy magadat választod a társad, a gyermeked, a családod helyett?
Miért válnak el?
Ha egyetlen szóval kellene magyarázni, hogy miért válnak külön ezek a párok, akkor szerintem toronymagasan a kétségbeesett TEHETETLENSÉG vinné a prímet.
Nyilván lehetetlenség megmondani, hogy a sérült gyerekeket nevelő párok együtt maradtak volna-e, ha egészséges gyermekük születik, hiszen Magyarországon minden második házasság válással végződik. De az is biztos, hogy a kialvatlanság, a kilátástalanság, a düh nem jó tanácsadó.
A konkrét problémák, amik az égig nőnek családonként apró részletekben bizonyosan mások és mások. Van, aki a múltját akarja vissza és rájön, hogy ez lehetetlen, van, aki ezt a jövőt, amit az élet ott tartogat, köszöni, nem kéri és van, aki egy pillanatot sem szeretne már az itt és mostból. Elfáradt, kimerült, kudarcot vallott.
’Hogy hova lesz a jóban-rosszban, az egymásnak tett fogadalom? Ha cinikus lennék, azt is mondhatnám, hogy azért ennyire rosszra nyilván senki sem számított..
Mi lesz azzal, aki ottmarad?
Ma, amikor jellemzően nem él együtt több generáció, nem olyan életre rendezkedtünk be, hogy együtt él nagyszülő-szülő-gyermek, akik meg tudják osztani a feladatokat, teendőket, az idejüket, akkor ki fog segíteni? Ha ketten sem bírták, akkor mi lesz azzal, aki magára marad?
Kihívás lesz boltba menni, gyógyszert beszerezni, orvoshoz eljutni. Már ha lesz egyáltalán ezeket miből finanszíroznia. A terhek, amiket addig megosztottak ottragadnak annak a vállán, aki marad és szépen-lassan agyonnyomják.
Sok esetben más megoldás híján mégiscsak visszaköltöznek a szülői házba a sérült kisgyerekkel, ha ez még lehetséges. Nincs más választásuk. Feladva korábbi életet, önállóságot, barátokat.
Mi jelenthet megoldást?
Olyan élethelyzet alakul, amit segítség, támogatás, akarat és következetes, komoly meló, nélkül kivezetni, kikormányozni ebből a szélcsatornából, bár ez inkább már viharsarok, szinte lehetetlenség.
Aztán a meló közben arra is rájövünk, hogy a hangsúly inkább a krízishelyzet(ek) kezelésén van, amiből azért egy életre akad néhány, nem feltétlenül magán a konkrét eseményen.
Legyünk bármilyen erősek, összetartók, szerelmesek és szövetségesek nem lesz megkerülhető, hogy segítséget kérjünk, ha meg akarjuk menteni az életünket, a házasságunkat, kapcsolatunkat. Ha nem tesszük, akkor idő kérdése csak, hogy felelőst keressünk, hibáztassunk, áldozattá váljunk a saját életünkben. Kell egy külső, stabil támasz, aki tükröt tart és aki időről-időre visszaterel bennünket a bár hepehupás, de mégis csak a mi saját kis ösvényünkre.
..és velünk mi lesz?
A mi mindennapjaink sem szólnak másról. 0-24-ben gondozzuk Lucát. Minden körülötte forog. Mi is ezt az életet éljük. Egyenes út vezet oda, hogy a mi útjaink is szétválnak vagy ha tudatosan megpróbálunk dolgozni a kapcsolatunkért akkor megmenthető? De mikor lenne erre alkalom? Vajon akik különváltak, ők meg tudták ezt egymással beszélni? Vagy arra sem volt idő? Mint ahogy soha, semmire nincs idő egy halmozottan sérült gyerekecske gondozásakor?
Iszonyú nehéz krízishelyzetben támogató módon kommunikálni egymással, előtérbe helyezni az elfogadást, megbocsátást, de létfontosságú és életbevágó. Ebben az egymás iránti tisztelet tud talán a legtöbbet segíteni, nem is a szerelem. A humor is sokat nyom a latba, de a végtelenségig nyilván nem lehet mindent poénnal elütni. S ami a legfontosabb és legnehezebb: az egymásra szánt idő.
Hiszek abban, hogy a feladatot közösen kaptuk. Ki lehet belőle ugrani, de akkor is ott marad mint megoldandó életfeladat, maximum időt nyer vagy húz, ahogy tetszik, aki kilépett. Valamilyen formában újra és újra visszahozza mindaddig az élet, amíg nem állunk készen rá, hogy szembe nézzünk, megbirkózzunk vele.
Kép: Depositphoto
