Visszakerülni a munkaerőpiacra 48 évesen, egy 0-24-es ellátást igénylő, súlyos fogyatékosságokkal élő kisgyerek mellett. Őrültség vagy az egyetlen esély az életben maradásra?
Amikor Lucival várandós voltam és még nem tudhattuk, hogy milyen nehézségekkel kell szembenéznünk, akkor úgy terveztem, hogy Luci születését követően 1,5-2 éves korában ismét munkába állok.
Arra gondoltam, hogy ennyi kiesést talán a forprofit szektor is tolerál, nem lesz behozhatatlan a lemaradás, úgy, mint a gazdasági körülmények gyökeres megváltozása, a piac totális átalakulása, a versenytársak jelentős átrendeződése, jogszabályi-, törvényi változások tömkelege, amik elengedhetetlenek a mindennapi munkavégzéshez.
16 évet fektettem bele abba, hogy jól működjek egy területen és azonnal tudjak reagálni a legváratlanabb üzleti helyzetekre is. Kiépített kapcsolatrendszerrel, bizalommal, s nem utolsó sorban anyagi biztonsággal, függetlenséggel. Nem azért akartam visszamenni, mert munkamániás vagyok, inkább azért, mert nem akartam sutba dobni az egzisztenciámat.
Aztán fordult egy nagyot a világ
Luca születése (2018.) utáni években jóformán eszembe sem jutott, hogy valaha újra képes leszek munkát vállalni akkorát fordult velem a világ. Szinte minden, ami előtte része volt az életemnek, a mindennapjaimhoz tartozott, elérhetetlennek tűnt, jó messzire távolodott.
A túlélésre játszottam. Az enyémre és az övére.
A 0-24 órás gondoskodás, az állandó készenléti állapot szó szerinti és minden túlzástól mentes. A folyamatos betegségek, kórházi légyottok, éjszakai virrasztások, véget nem érő etetések, stb-stb. minden energiámat felemésztették.
Azt láttuk, hogy amiben vagyunk, az zsákutca és élhetetlen mindenki számára.
Evésterapeuták, dietetikusok, gasztroenterológusok, pulmonológusok. Mentünk előre és figyelmen kívül hagytuk, hogy „ezekkel a gyerekekkel ez együtt jár”. Kerestük fáradhatatlanul a megoldásokat, hogy egy picit könnyebb lehessen. Vesztenivalónk nem volt.
A kemény munka hozott sikereket és ahogy nem az életmentésről szólt már minden egyes napunk minden egyes perce, elkezdtem kacérkodni a gondolattal: Mi lenne, ha szétnéznék az álláspiacon?
Jelentős hendikep a nyílt munkaerőpiacon
A csomag, ami velem együtt jár, nem átlagos és nem valószínű, hogy kapkodnának érte(m), mégis egyre inkább azt éreztem, hogy egy életem egy halálom, meg fogom próbálni, ha Luca állapota stabilabb lesz.
A lehetőség, hogy pár órára kiszakadhassak ebből a beszűkült élettérből, mással foglalkozhassak, mint a kislányom ellátása és gondozása, motiváló legyen a tevékenység, amit végzek, hogy valahol számíthassanak rám, én pedig érezhessem, hogy szükség van a munkámra, inspirált.
Lehessenek sikereim, legyen önálló keresetem és ne vegetálva teljenek a napok, kilátástalanul, egyre fásultabban, lemondóan, elcsigázottan, kinyúlt mackónadrágban, elveszített önbecsüléssel.
Kelljen néha, akár hullafáradtan is, sminkelni, fésülködni, utcai ruhába bújni. Legyen interakció felnőtt emberekkel, akiknek semmi közük a fogyatékossággal élők világához. Akikkel lehet együttműködni, vitatkozni, egyetérteni, tanulni és tanítani vagy csak egy jót röhögni.
48 éves vagyok. Reálisan még 10-15 évem biztosan lenne, lehetne a munkaerőpiacon. Tény azonban, hogy az élesváltások, a hosszabb szünetek, a hátraarcok ennyi idősen erősen hátráltatják az embert és van rá esély, hogy a „magas rizikójú” papírkupacba kerül az újonnan, Canvában fabrikált csinos kis önéletrajzom.
A lehetőségeim, valljuk meg, igencsak szűkösek. Ami beleférhet Lucus biztonságos ellátása mellett egy napba, az:
- részmunkaidő,
- rugalmas munkavégzés,
- home office, de minimum hibrid megoldás.
Ennél több kötöttséggel járó pozíciót elvállalni felelőtlenség lenne. Így hát ha az életkorom nem kaszálja el az álláskeresésem, majd a jócskán korlátozott lehetőségeim megteszik.
Még emellett is komoly logisztikát, szervezést és apparátust fog igényelni, hogy a mindennapokat elfogadhatóan lehozzuk, de szükségem van új impulzusokra és nem hessegetem el ezeket a gondolatokat azzal, hogy ez kivitelezhetetlen, maradjon minden a régiben, hanem leporolom magam és körülnézek. Az pedig „csak” egy soron következő megoldandó helyzet lesz az életünkben, hogy ki fogja Lucit elhozni a suliból, ha én dolgozom.
Új utak és új irányok
Fontossá vált, hogy olyan munkaadót találjak és válasszak, akinek a hitvallása, elkötelezettsége összhangban van az enyémmel. Épp ezért a civil, NGO (nem kormányzati szervezetek) szektorban gondolkozom.
Ezek a civil, non-profit szervezetek nem részei az állami vagy üzleti szektornak és általában valamilyen társadalmi/környezeti/kulturális/emberi jogi ügyeket képviselnek.
Közben meg persze kicsit elveszett is vagyok és a bal vállamon csücsülő majom folyamatosan osztja a jobb vállamon ülőt:
- Biztos vagy te ebben? Nem félsz a kudarctól, a visszautasítástól?
- Miért épp most akarsz ebbe belevágni?
- Mire számítasz ennyi idősen? ..na meg Lucival az oldaladon?
- Miért nem jó úgy, ahogy van?
- Mi lesz, ha gyakran beteg lesz? ..és ott vannak a szünetek is!
- Bírni fogod a terhelést?
- Hogy fogjátok megoldani a fuvarokat, ha neked elfoglaltságod van?
Fontosnak tartom erről is beszélni. A kételyről, hogy képes leszek-e helytállni. A halogatásról, hogy mikor érkezik el a megfelelő idő, amikor készen állok rá. A magabiztosságról, az önbizalomról, ami nélkül nem is érdemes nekiállni, de ezeket valahol az elmúlt évek során elvesztettem. ..hogy akkor is menni kell előre, ha ez nagyon nehéz.
Ha hosszú távon szeretném megőrizni a szellemi frissességet, az egészséges magabiztosságot, önállóságot és a jó értelemben vett függetlenséget – tehát ha nem írnám ki magam a társadalomból -, akkor erre azért a meló elég jó megoldás lehetne.
Az elhatározás megszületett. Most a kitartáson van a hangsúly és az elszántságon, hogy ne bizonytalanodjak el, ha az első próbálkozások nem sikerülnek. Megyek előre, lehetetlen terepen, rendületlenül. Néhányszor már sikerült.
Kép: Depositphotos