Motiváció minden napra

Motiváció minden napra

Hiába veszek nagy lendületet nap mint nap a következő lépéshez, hiába találok motivációt a mindennapokhoz, ha a skatulyázás megbénít, tehetetlenül gúzsba köt.

Valójában visszavethet-e a motivációmban, hogy egy pedagógiai szakértői bizottság a súlyos vagy középsúlyos értelmi fogyatékos címkét tűzi Luca homlokára? Mindenképp bele kell gyömöszölni egy kislányt előre gyártott dobozokba?

Nesze sánta, itt egy púp!

Nem a vizsgálaton jelenlévő szakemberek tehetnek erről, ők példaértékűn emberségesen bántak velünk. Egy partneri, együttműködő beszélgetés, iránymutatásokkal, lehetőségekkel, gondolatébresztőkkel. Magával a rendszerrel, az osztályozással, a papírra vetett „ítélettel” viszont komoly fenntartásaim vannak.

Tényleg számít?

Egyrészt igen, számít.

A szembesítés pillanata bénító. Napokra. Belefészkel a tudatodba és ott visszhangzik. Nem, mintha nem lennénk tisztában a kislányunk állapotának súlyosságával, csak mindig pofánb@sz a realitás.

Itt és most épp azt latolgatjuk, hogy „középsúlyos” vagy „súlyos” értelmi fogyatékos. Mikor nálunk egy teljesen más időszámítás szerint zajlik a berendezett élet és tegnap még épp örültem egy számomra mérföldkőnek hitt hasra fordulásban.

Baljóslat

Mindig is „rajongtam” a cédulákért. Kit így, kit úgy bélyegeznek. Egy biztos, előbb-utóbb hozzáidomulsz és beteljesíti önmagát.

Értem, hogy szükséges ebben is egy rendszer, az osztályozás, kódszámok, mert milliónyi folyamat eredője egy ilyen pecsét, de tényleg ezek között válogathatunk a XXI. században, hogy mentális retardáció és értelmi fogyatékosság?!

Just do it!

Képes vagyok-e felülemelkedni ezen? Képes vagyok-e kizárni a külvilág negatív „úgysemsikerülhet” jóslatait az életünkből vagy megbénít hetekre, hónapokra, évekre, akár az egész életemre?

Kiveszik a kezemből az irányítást és beletörődve elszenvedjük a ránk váró életet vagy bátorságot gyűjtve, bízva önmagunkban úgy döntök, hogy visszaveszem és a magam, magunk tempójában haladva fittyet hányunk az előre gyártott címkékre?

Könnyebb elsodródni az árral. Nem boldogabb, csak könnyebb. Felelősöket keresni és ujjal mutogatni. Mindig valaki másra, hogy miért nem sikerült.

A motivációm az egyik legerősebb. A gyermekemről van szó. Akkor is csinálom, ha reménytelennek tűnik kívülről, akkor is, ha azt mondták, hogy semmi értelme, ebből semmi nem lesz.

Én hiszem, hogyha időt, energiát teszek valamibe, ha nap-nap után szívvel-lélekkel gyakorlunk, akkor a belefektetett energia megtérül, meghozza az eredményt. Én bízom magamban és bízom Lucában. Tesszük a dolgunk. A többi nem a mi kezünkben van.

Kép: Shutterstock

Így terveztük újra az életünket Lucababa születése után

Így terveztük újra az életünket Lucababa születése után

Ha valaki nekem egyszer azt mondja, hogy a kislányunk, Lucababa érkezését követően a társadalom perifériájára fogok csúszni, segélyeken tengetem az életem, mindezt úgy, hogy sokszor napokig, hetekig ki sem lépek majd a lakásból, ahol élek, akkor, ha nem is röhögöm körbe, bizonyosan értetlenül álltam volna a dolog előtt, kikerekedett szemekkel. 

Iskolákat végeztem, egzisztenciát teremtettem, vannak céljaim az életben, józan ítélőképességem, megtakarításom, nem vagyok szenvedélybeteg, ugyan mégis ez hogy’ fordulhatna VELEM elő?! Hát előfordult. S ahogy velem, úgy bárki mással is megeshet. 

Mindenki cipel valamilyen keresztet. Ki ilyet, ki olyat. Ki kisebbet, ki nagyobbat. Egyek vagyunk közületek, mi ezt a lapot húztuk le.

Ismeretlen vízeken

Halmozottan fogyatékos gyermeket nevelni nem könnyű feladat. Bár én alapvetően a félig tele pohár típus vagyok. Lehet, ez nagy segítség. Nem okoltam igazán soha senkit a Lucababával történtekért, a miérteket viszont keresgetem azóta is. Nem jutottam sokra. Illetve 50-50%-nál állok a következő dilemmámmal: Impossible is nothing! (Semmi sem lehetetlen!) Most vagy az van, hogy azért kaptuk ezt a feladatot, mert bár lehetetlen vállalkozásnak tűnik ezt sikerre vinni, de ki, ha nem mi vagy azért, hogy vegyem már észre, bármennyire is működött ez az elmúlt 40+ évben és akármennyire is az van a homlokomra firkantva, hogy ’eztismegoldom’, egész egyszerűen igenis van, ami nem rajtam múlik.

Igen, vannak megterhelő, rettenetesen nehéz pillanatok, de mindannyiunk életében így van ez. Én sem gondoltam, hogy valaha ott fogok állni egy fejlesztőház egyik szobácskájában és a második szülinapját sem megélt kis csoporttársunkat fogjuk búcsúztatni, aki ledobta magáról ezt a béklyót és egy szabadabb, könnyedebb világot választott magának.

Dönthetsz úgy, hogy túléled

A húszas éveimben láttam Roberto Benignivel Az élet szép című filmet. Elképesztő hatással volt rám, de amit éreztem, az annál is több volt.

A film, ha nem is napi rendszerességgel, de gyakran jut eszembe az elmúlt években és igyekszem ugyanazt a varázslatot megvalósítani a túléléshez, mint a főszereplő tette.

Nem kerül sokkal több energiába, mint haragudni a világra, irigykedni másokra, kergetni egy meg nem valósult álmot és folyton csalódni, állandóan szomorúnak lenni, magunkat és másokat hibáztatni, felelősöket keresni, belebetegedni, elemésztődni, viszont egész más az optikája.

Én nem fogom élve eltemetni magam azért, mert az életünk nem feltétlenül nagykönyvbe illően alakult. Újratervezünk. Meg egyébként is. A kislányunk ne egy búvalb@szott, szellemként fel-alá járkáló anyukát és apukát kapjon a nyakába.

Képek: Shutterstock és magánarchívum