Szerző: Barbara | okt 14, 2022 | Társadalmi
Ha valaki nekem egyszer azt mondja, hogy a kislányunk, Lucababa érkezését követően a társadalom perifériájára fogok csúszni, segélyeken tengetem az életem, mindezt úgy, hogy sokszor napokig, hetekig ki sem lépek majd a lakásból, ahol élek, akkor, ha nem is röhögöm körbe, bizonyosan értetlenül álltam volna a dolog előtt, kikerekedett szemekkel.
Iskolákat végeztem, egzisztenciát teremtettem, vannak céljaim az életben, józan ítélőképességem, megtakarításom, nem vagyok szenvedélybeteg, ugyan mégis ez hogy’ fordulhatna VELEM elő?! Hát előfordult. S ahogy velem, úgy bárki mással is megeshet.
Mindenki cipel valamilyen keresztet. Ki ilyet, ki olyat. Ki kisebbet, ki nagyobbat. Egyek vagyunk közületek, mi ezt a lapot húztuk le.
Ismeretlen vízeken
Halmozottan fogyatékos gyermeket nevelni nem könnyű feladat. Bár én alapvetően a félig tele pohár típus vagyok. Lehet, ez nagy segítség. Nem okoltam igazán soha senkit a Lucababával történtekért, a miérteket viszont keresgetem azóta is. Nem jutottam sokra. Illetve 50-50%-nál állok a következő dilemmámmal: Impossible is nothing! (Semmi sem lehetetlen!) Most vagy az van, hogy azért kaptuk ezt a feladatot, mert bár lehetetlen vállalkozásnak tűnik ezt sikerre vinni, de ki, ha nem mi vagy azért, hogy vegyem már észre, bármennyire is működött ez az elmúlt 40+ évben és akármennyire is az van a homlokomra firkantva, hogy ’eztismegoldom’, egész egyszerűen igenis van, ami nem rajtam múlik.
Igen, vannak megterhelő, rettenetesen nehéz pillanatok, de mindannyiunk életében így van ez. Én sem gondoltam, hogy valaha ott fogok állni egy fejlesztőház egyik szobácskájában és a második szülinapját sem megélt kis csoporttársunkat fogjuk búcsúztatni, aki ledobta magáról ezt a béklyót és egy szabadabb, könnyedebb világot választott magának.
Dönthetsz úgy, hogy túléled
A húszas éveimben láttam Roberto Benignivel Az élet szép című filmet. Elképesztő hatással volt rám, de amit éreztem, az annál is több volt.
A film, ha nem is napi rendszerességgel, de gyakran jut eszembe az elmúlt években és igyekszem ugyanazt a varázslatot megvalósítani a túléléshez, mint a főszereplő tette.
Nem kerül sokkal több energiába, mint haragudni a világra, irigykedni másokra, kergetni egy meg nem valósult álmot és folyton csalódni, állandóan szomorúnak lenni, magunkat és másokat hibáztatni, felelősöket keresni, belebetegedni, elemésztődni, viszont egész más az optikája.
Én nem fogom élve eltemetni magam azért, mert az életünk nem feltétlenül nagykönyvbe illően alakult. Újratervezünk. Meg egyébként is. A kislányunk ne egy búvalb@szott, szellemként fel-alá járkáló anyukát és apukát kapjon a nyakába.
Képek: Shutterstock és magánarchívum
Szerző: Barbara | okt 13, 2022 | Társadalmi
2018 nyarán, két hónappal a tervezett időpont előtt született meg Lucababa. Augusztus volt, rekkenő hőség, akkor kezdett kicsit az idő jobbra fordulni. A viharral és a lehűléssel szélsebesen megérkezett egy kislány.
Ugyanilyen idő volt egyébként akkor is, amikor megismerkedtünk Petivel. Kéthetes forró nyári kánikula torkollt egy eszeveszett forgószeles éjszakába és meghozta az elviselhetőbb napokat és vele együtt egy új, izgalmas élet kezdetét.
A 32. héten, amikor a gyulladási paraméterek elkezdtek növekedni, nem vártak tovább és császármetszéssel világra jött a kislányunk, Lucababa.
Visszafojtott lélegzettel
Az egész műtét során, ahol szerencsére Peti végig jelen lehetett, tudom, hogy nem mertem megszólalni. Arra gondoltam, hogy ez most életem egyik legmeghatározóbb pillanata és én már alig várom, hogy vége legyen. Hogy megússzam. Nem volt jó élmény. Féltem. Nagyon. Peti végig beszélt hozzám és a pánikrohamomon ez segített valamelyest. Próbáltam egyenletesen lélegezni, de a szívem majdnem kiugrott a helyéről.
Hullámvasúton
Nem tudom mennyi idő elteltével egyszer csak megszólalt a kislányunk. Kiscica hang volt ez. Egy kismacskáé, aki még erőtlen, de élni akar. Nem láttam, csak hallottam. Másnap reggelig moccannom sem volt szabad a gerinc érzéstelenítés miatt, hogy ne torkolljon migrénbe. Reggel viszont lábra állítottak és lezuhanyoztam. Az valami olyan felemelő és megkönnyebbült érzés volt, amit nehéz leírni. Azt éreztem, hogy kicsit kiengedhetek. Megszületett. Megcsináltuk és túléltük. Innentől számítva nem telt el másfél nap, amikor már újra kellett éleszteni, mert leállt a légzése és a keringése.
Koraszülött intenzív
Luca a PIC-re (koraszülött intenzív osztály) került. Nem volt kritikus az állapota. 8/9-es APGAR-ral jött a világra, 1720 gramm volt. A 32. héten már nem is számított extrém koraszülöttnek. Akkor még nem értettük, hogy mit is jelent igazán az, amit mondtak, hogy innentől egy hullámvasút lesz a következő időszakunk, bármikor, bármilyen irányba elindulhatunk. Mi itt tanultunk meg helyesen kezet mosni, amikor az intenzív osztály előtt, ahol a picik inkubátorban feküdtek, volt egy helyes kézmosási-kézfertőtlenítési sorrendet jelölő tábla. Suvickoltunk, némán, egymás mellett állva, hosszasan, újra és újra, mint egy rituálé, amiben megtisztulunk, hogy bebocsátást nyerhessünk.
Valószínű, egy kórházi fertőzés miatt kapott vérmérgezést és ezt már csak akkor vették észre, amikor leállt a légzése és a keringése.
Volt egy elhúzódó újra élesztés és ennek a következménye lett egy súlyos, oxigénhiányos állapot. Kb. egy hétig volt kómában, majd innen kezdett el szépen, nagyon lassan vissza-visszatérni.
Másvilág
A kórház falai között kezdtük el a közös életünket. Ő valahol ott lebegett az élet és a halál határán – aranyfonál -, mi pedig egy akkora gyomrost kaptunk az élettől, hogy próbáltunk belőle felocsúdni.
Nem vagyunk házasok, de ott és akkor kaptam meg életem legszebb vallomását, ami felért egy lánykéréssel. Bár ne ilyen körülmények kellettek volna hozzá! „Ha van ember, akivel ez az egész őrület végig csinálható, akkor az te vagy!” Én meg méltó akartam lenni ehhez és méltó akarok maradni azóta is, továbbra is.
Vettünk egy diktafont és felvettünk rá meséket, dalokat, verseket, hogy lefertőtlenítve, az inkubátorba helyezve hallja a hangunkat és tudja, hogy nincs egyedül.
Ez volt az egyik és ezt a dalt azóta nem tudtam meghallgatni, most először.
Ajándékba kaptunk egy rózsaszínű horgolt polipot, amit szintén odatettünk a keze ügyébe, biztonságosabbá téve a kinti világot a koraszülött babáknak, hogy a köldökzsinórra emlékeztető polip lábacskákba bele lehessen kapaszkodni. Olyan dalocskákat választottunk, amiket már énekeltünk neki akkor is, amikor a pocakban volt, hogy ismerősek legyenek.
Földre szállt angyal
Peti otthon felvett egy csomó hangot: ahogy folyik a víz, ha megengedjük a csapot, ahogy a kertben susog a szél, ahogy ugat a kiskutyánk, ahogy felbont egy üveg sört. Azt akartuk, arra kértük, hogy maradjon. Hogy megmutathassuk, hogy bár tűnhet riasztónak, de a világ mégiscsak egy jó kis hely, ahová érdemes lenne benézni, körülnézni és itt maradni. Mi mindent el fogunk követni, hogy bebizonyítsuk, hogy ez összességében véve egy jó buli. Imádkoztunk, hogy maradjon, ha egy méltó életet élhet majd, de ha másképp dönt, bele fogunk dögleni, de elfogadjuk.
Luci maradt.
Azt mondják, innen szép győzni.. Szerintem épp elég innen felállni is. Vagy feltápászkodni. Vagy mi.
Képek: Shutterstock és magánarchívum