Mózes Eszter gyermekpszichológussal folytatjuk a beszélgetésünket arról a kérdésről, hogy beszélhetünk-e gyermeknevelésről egy súlyosan, halmozottan sérült kisgyereknél vagy kizárólag gyermekgondozás zajlik ezekben a családokban? Lehetnek-e elvárásaink a próbatételes gyerekeink viselkedésével kapcsolatban?
Lucababa: Luci alapvetően együttműködő, de van, hogy begurul. Begurul, mert nem tudja elmondani, hogy mit szeretne, én meg épp nem vagyok gondolatolvasó és nem találom el, bárhogy próbálkozom.
A peluscserénél, ahogy „kiszabadul”, azonnal elképesztő rugdosásba kezd. Annak, hogy mozog, még örülhetnék is, de hogy olyan erővel képes simán hasba rúgni bármelyikünket, hogy azért ezt nem hagyod. (Amúgy gond nélkül képes úgy pisilni, ívben, mint a kisfiúk, így nyilván ezt sem hagyod, ha csak nem szeretnél szökőkutat a lakásba.)
Az rendszeres, hogy az evésnél folyamatosan kitámasztva rugózik. Amúgy is félek, hogy félrenyel, na most próbálj meg egy perpetuum mobile-t megetetni. Hiába kérem, csakazértis. Most döntsd el, hogy ez akaratlan mozgás vagy teljesen akaratlagos ellenkezés?
Mózes Eszter: Sokszor a dackorszak így kezdődik. „Nem működöm együtt veled!” A felnőttön múlik, hogy ebből egy igazi dackorszak lesz-e, hogy elrontjuk a dolgot és összecsattanunk, erőből akarjuk megoldani vagy figyelembe vesszük, hogy neki ez a dolga, hogy az énjét erősítse és megmutatom egyértelműen, melyek azok a területek, ahol én döntök, én vagyok a felnőtt, ezekben nincs lacafaca, nem fogom megengedni, valamilyen eszközzel egyértelműen lezárom és miben lehet alku tárgya a dolog.
Tardos Anna pszichológus-pedagógus képletes magyarázatában ez utóbbi a “rózsaszín szabály”, szemben a “piros szabály”-lyal, ami az abszolút nem megengedett. Ki lehet még egészíteni a kék szabállyal. Ezek azok, amikre törekszünk. Megtöröljük a szánkat, kezet mosunk, köszönünk. Ami a ’szeretnénk, ha csinálnád’. Lehet nélküle élni, de mondjuk szokás, jó szokás.
Ami még nagy félreértés, hogy nem idomítani kell a gyerekeket. A nevelés nem olyan, mint egy kis fóka, kutya képzése: jutalmazás vagy büntetés. Ahogy régen a pszichológia is gondolta, hogy feltételes reflexeket alakítunk ki. Erre a megmozdulásra ez a válasz jön. Megerősítem, kioltom. Fekete-fehérben beidomítom. (Egyébként egy okos kutyánál sem ennyire tiszta és egyszerű, mert ott a kapcsolat. A gazda kedvéért is csinálja.)
A gyerekeknél nem erről van szó. Azt kell meglátnunk, hogy ő is érdeklődik ezek iránt, törekszik, ő is próbálgatja és mi nem a hatalmat képviseljük, hanem az információ forrást. Én ismerem (jobban) a világot, én tudom, hogy mi a veszélyes, mi illik. Mintha egy idegen civilizációba vezetnélek be, infókat adok neked, mert nekem nagyobb a tapasztalatom. Pl. “Luci, nem érdemes az embereket hasba rúgni pelenkacserénél, mert nem szeretik”.
Kell határokat húzni és szabni. Mondjunk neki nyugodtan nemet. Lehetünk rá dühösek, lehet komoly arc, most nincs ölelés.
Lucababa:Mi azt szoktuk neki mondani, hogy kislányom az egyetlen adu ász a kezedben, hogy cuki, kedves kislány vagy, aki ezzel képes levenni az embereket a lábukról. Van elég hendikep, nem kell azonnal kiborítani mindenkit.
Mózes Eszter: Az ő esetében valóban extra „szükség” van rá, hogy ő „eladja” magát, jó dolgokat váltson ki az emberekből. Arra, hogy ezekről leszokjon, azokra meg rászokjon. Ha másra akarod őt bízni, ha neki tágul az élettere, ezek még fontosabbak. Egy szülő, a család sok mindent elvisel, mert úgyis szereti, de már egy másik emberrel ez nem magától értetődő.
Az a tapasztalat a szocializációban, hogy minden gyereknél enyhébbek a viselkedés problémák a tágabb közegben. Disztingválnak a gyerekek és ez így helyes. Ahol a legnagyobb biztonságban van, ott a leg”raplisabb”. Ez nálunk felnőtteknél is így van.
Ha egy gyerek ezt mutatja, az jót jelent és nem azt, hogy a szülők valamit rosszul csinálnak. Ez normális és inkább pozitív, hogy ő észreveszi, hogy kikerült egy tágabb közegbe és „itt – amúgy máshol sem – nem kéne mindenkit végigharapni”.
Amúgy pedig meg minden nevelés. Az is nevelés, ahogy nyúlok a testéhez, finoman, tisztelettel, hogy nem ráncigálom, nem élek vissza a kiszolgáltatottságával, semmilyen szinten. Ha megfog valamit, ami veszélyes, nem kitépem a kezéből, hanem elkérem tőle.
A bánásmód is nevelés. Ahogy az ő megnyilvánulásait figyelembe veszem.
Mozgatja a kezét, “kérem a kezed, ó, mintha adtad volna a kezed”. Mindig egy picit elébe megyek a fejlettségének. Mintha az már egy szándékos megnyilvánulás lenne. A pici törekvéseket komolyan véve kommunikációs megnyilvánulásnak tekintem, ezzel jelzek vissza neki önmagáról.
Lucababa: A szülő szemszögéből nézve, van egy próbatételes kisgyereked, akinek nem tudsz az értelmére hatni. Azt érzed, hogy tök értelmetlenül fenyegetőzöl: Már százszor elmondtam, mintha a falnak beszélnék, utoljára mondom, bla-bla.. Azt a feszültséget, ami benned van, nem tudod feloldani. Ezt a meccset a sérült gyerekeket nevelő szülőknek, ezeknek a családoknak magukban kell lejátszaniuk?
Mózes Eszter: Lehet mondani. Azért mert azt a komplex mondatot nem érti, ha elkomolyodsz, vagy akár kiabálsz egyet, mert mérges vagy, ezek ugyanúgy hatnak.
Autentikus érzelmet kinyilvánítani, az mindig jó hatású. Amikor éppen történik, akkor a szemébe nézni és komolyan elmondani, hogy nem szabad, ez nem jó. Később már nincs értelme, nem fogja összekötni.
Nem kell elnyomni, hazudni, uralkodni magadon, úgy csinálni, mintha türelmes lennél, amikor nem vagy az. A hiteles (nyilván nem durva) érzés nyugodtan utat törhet.
A kommunikáció kutatásokban is az van, hogy a kommunikációs üzenetekből 70% a nonverbális rész, ami átmegy és ha ellentmondás van a szóban elmondott és a nonverbális között, akkor a nonverbálisnak hiszünk.
Amikor külföldön vagyok, más nyelvű gyerekek között sokszor magyarul reagálok, ha kezdeményeznek felém. Nem zavarja őket, mert érzelmileg hitelesen csinálom. A felnőttek csodálkoznak, de a gyerekeket nem zavarja.
A hamis kommunikáció ártalmas pszichésen a gyereknek. Egy látszat ajnározás, közben pedig akár elutasítás. Ki lehet mutatni az érzelmeket. Mit szeretnél és mit nem szeretnél. „Ne húzd meg a hajam, ne rúgd meg a kutyát, ne harapj!”
Abban a tudatban kell ezt tenni, hogy ennek a gyereknek hosszú távon kell a szülőjének lenni, a mi családunkba kell őt befogadnunk és ennek a családnak azt el kell bírnia. Van egy családi tűrőképességünk, kultúránk, kommunikációs stílusunk, ebbe bele kell neki is illeszkednie, mert különben mindannyian összeroppanunk. Ha ez a viselkedés elviselhetetlen, nem lehet arra berendezkedni, hogy ez így marad.
Egy próbatételes kisgyerekkel a nyaralás is egy kicsit feszesebb napirendet követ csakúgy, mint a hétköznapok. Vannak kötöttségek, játékszabályok a gyógyszerelés, etetés-itatás, napi középhőmérséklet tengelyen és komoly fizikai erőpróbák. Talán több előkészületet, szervezést igényel, de a levegőváltozás, a megszerzett élmények életmentők lehetnek az év kevésbé napsugaras időszakában. Lucival ötödik éve indulunk neki és töltjük a júliust a Balatonon. A nyaralásunkról szóló beszámoló 1. részét ITT találod.
A Balcsi cseppet sem akadálymentes
Ami kimaradt, az a Balcsiban fürdés. Az északi parton voltunk, ahol hirtelen mélyül és iszapos a víz. Egész egyszerűen nem éreztük biztonságosnak a vízbe jutást és elég melegnek a pancsolást. Lucit Peti tudná bevinni úgy, hogy közben ő maga is kapaszkodik és tartja a ficánkoló kis halacskánkat. Arról nem is beszélve, hogy a hidroterápián 31 fokos vízhez szoktatott kis teste nem valószínű, hogy kitörő lelkesedéssel fogadta volna a 25 fokos Balatont. (Ez mondjuk orvosolható lenne egy neoprén rucival.) Ezt a próbálkozásunkat az is nehezítette, hogy Funkyt fájó szívvel hagytuk otthon, a strandra ugyanis nem jöhetett. Amikor elkezdtünk készülődni, odament a hámjáért és a pórázáért, felmászott értük a székre, a fogai közé kapta őket és letette elénk. Soha nem csinált még ilyet. A szívünk majdnem megszakadt.
Kihívásunk akadt a parton is. Több ízben a rehab babakocsival – ami Lucival együtt kb. 28 kg – nem vagy nagy kerülővel tudtunk csak eljutni A-ból B-be illetve a fürdetés, amiről születik majd egy külön anyag még az otthoni körülményeknél is nehezebb volt. El is engedtük, hogy naponta megfürdetjük Lucust.
Létezik amúgy egy ingyenes alkalmazás, ez az access4you. Fogyatékkal élő emberek és hozzátartozóik számára nyújt akadálymentességről információt. Rá tudsz keresni, hogy a kiszemelt helyszín akadálymentes-e, rászűrhetsz, hogy pl. babakocsival, kerekesszékkel kivitelezhető-e az odajutás. (Akit érdekel, részletesebben ITT tud olvasni még róluk.) Rengeteg időt, kudarcot és kellemetlen helyzetet lehet vele megspórolni. Érdekes, hogy pl. Balatonalmádiban egyelőre kizárólag az autóbusz-pályaudvar az, ami tanúsítottan akadálymentes. Drukkolunk, hogy mielőbb látványosan bővüljön ez a lista.
Kulfi, így, ahogy írom. Nem Kufli. A nyaralás alatt számunkra is akadt újdonság. Az egyik étteremben, ahol jártunk, a kóstolónak hozott körözöttből egy pici műanyagkanálon kapott Lucus is egy falatot. Aztán még egyet és még egyet. Nem evett még soha, de úgy felvillanyozódott, hogy lekapargattam a kenyérfalatkákról és odaadtuk neki. Ugyanilyen elánnal nyalogatta a kulfit. Igen, kulfit. Soha előtte nem hallottunk még róla, ami csak azért baj, mert nagyon-nagyon finom. Egy tejszín alapú desszert-fagyi-jégkrém kardamommal és itt épp rózsavízzel. Semminek nem volt ekkora sikere Lucusnál, még a citromfagyin is túltett és bár tejterméket nem igazán kap, engedtük a csábulást, bízva abban, hogy nem lesz komolyabb böjtje.
Kimenő
A kiruccanásunk végére Anna is csatlakozott a kis kompániánkhoz. Úgy szerveztük hogy az utolsó pár napot együtt töltjük, így mire kellőképp elfáradtunk a nyaralásban volt néhány napunk, amikor meg tudtuk osztani a feladatokat. Összeszokott csapat révén rendkívül hatékonyan működött a team-munka. Olyannyira, hogy egyik este még kimenőt is kaptunk Petivel és a hirtelen ránk szakadt szabadságban mi meg sem álltunk a közeli koktélbárig. Ez – mármint Anna jelenléte, nem a koktélbár – volt az egyetlen dolog, amit jó előre megbeszéltünk.
Belevágsz? Összecuccolsz? Nekiindulsz? Vagy lemondasz a nyaralásról? Legyintesz, még ha a körülményeid engednék is, azzal, hogy ez reménytelen, úgysem fog menni. Egy próbatételes kisgyerekkel minden, így a nyaralás is egy kicsit körülményesebb, nehezebb. Több előkészületet, előre gondolkodást, nagyobb csomagtartót igényel és kevesebb spontaneitásra van lehetőség. Vagy mégsem? Lucival ötödik éve indulunk neki és töltjük a júliust a Balatonon. Öt év kellett hozzá, hogy mostanra azt mondhassam, mi, szülők is azt érezhettük, hogy élünk.
Mi kellett mindehhez?
Nem lett könnyebb az életünk, viszont sokkal reálisabban tudjuk felmérni a lehetőségeinket. Nem feszülünk rá lehetetlen dolgokra, nem akarunk egy képzeletbeli listát kipipálgatni, hogy mit is csináltunk még a nyaralás alatt. Az igény bennünk, halmozottan sérült gyerekeket nevelő szülőkben is ott van, hogy minél többet megmutathassunk nekik a világból. Voltak tervek a fejünkben, vágytunk az élményekre, de nem ragaszkodtunk semmihez foggal-körömmel, talán csak ahhoz, hogy amennyi időt lehet, töltsünk a szabadban. Amivel lehet, azzal előkészültünk, gyógyszerek, épp aktuálisan lehetséges problémák, orvosi elérhetőségek, stb., de mindenre lehetetlenség. Öt éve ugyanoda járunk vissza. Hálásak vagyunk értük. Pontosan tudjuk, hogy mi az, amit vinnünk kell magunkkal és mi az, ami van. Nincs meglepetés, ami ebben az élethelyzetben igazán megnyugtató.
Felkészül, rajt!
Az ovi utolsó, tábori hetében Luci megint lebetegedett. A pénteki napot már itthon töltöttük. Bíztam benne, hogy nem teríti le újra nagyon a betegség, mert a tervek szerint a következő héten, július elején indultunk volna a Balatonra. Mivel láza nem volt, fel is kerekedtünk. Az etetések, itatások, gyógyszerelések miatt mi jellemzően kora délután indulunk – akkor van egy nagyobb szünet -, ha hosszabb út vár ránk. A hosszabb alatt érts már 1-1,5 órás autóutat is. Ilyenkor éjszaka Peti alszik Lucival, hogy én tudjak pihenni. Én csomagolok, én vezetek, Peti pedig tetriszezik a kocsiban, hogy minden beférjen, amire szükségünk lehet. Mostanra egész jól megy, hogy mi az, aminek hasznát vesszük, hasznát vehetjük és mi az, ami tök felesleges. (Ennek ellenére is csak segítséggel tudunk lecuccolni, mert nem férünk el egy autóban.)
A babakocsi önmagában is akkora, hogy amellett nem sok mindennek marad hely, ezért észnél kell lennünk. A fürdetéshez, az ültetéshez Lucinak mind külön segédeszközei vannak, amit nem hagyhatunk itthon. Illetve itthon hagyhatjuk, csak akkor egyikünk kiesett a körforgásból, mert bio fotel funkciót tölt be. A rengeteg babaruháról és textilpelusról már említést sem teszek. Van, hogy egy nap 4 váltás ruha fogy és nem ez az extrém, hanem az, amikor kettő-három szettet használunk csak el. Hiába, hercegnők napjában többször átöltöznek. Érthető. Ha szerencsénk van, akkor Luci végigalussza az autóutat. Neki bérelt, babaülésnyi férőhelye van mellettem. Nem így Petinek és Funkynak, akik behajtogatják magukat a falatnyi megmaradt helyre és bíznak benne, hogy mindez nem tart soká.
Lehet-e ez más, mint otthon?
Az első hét nehezebb volt. Orrszívás, párásítás, köhögés, rengeteg váladék, rossz közérzet. Én is elkaptam, de aztán együtt, kb. egy hét alatt, kikászálódtunk belőle. Az etetések, itatások, gyógyszerelések adnak az egész napunknak egy keretet. Nyáron azért nehezebb, mert egyrészt érthetően többször itatjuk Lucit, aki folyadéksűrítővel tudja csak meginni az italát, amit jó esetben frissen kell elkészíteni, tehát ez nem maradhat otthon. (Patikába sem tudok elrohanni érte, mert általában nem tartják, rendelésre hozatják meg.) Másrészt van olyan gyógyszere, naponta 3x, ami hűtős, így ha ezekben az időpontokban úton vagyunk, akkor a hűtőtáska is velünk kell tartson. Ezek inkább csak előre gondolkodást igényelnek, problémát nem okoznak.
Mindennapjaink a szabi alatt
Nagyjából 5-6 között ébredt és ezt ki is használtam arra, hogy minden reggel felkerekedtünk, amikor még szinte senki nem volt az utcákon, friss volt a levegő, harmatos a fű és lesétáltunk a Balatonhoz. Ez amolyan szertartássá vált a nyaralás végére, a kettőnk, kb. egy órás rituáléja. A házikóból egy szempillantás alatt az utcán találtuk magunkat. Egy kisgatyát elég volt felkapni és Lucira is ráadni és kb. 5 perc alatt indultunk el. Nem úgy, mint itthon, hosszas előkészületek után is csak segítséggel.
Amit fontos figyelembe vennünk: Az előre látható frontok, időjárásváltozások alatt nem nagyon szervezünk időre érkezős programokat. Ilyenkor több az epilepsziás roham, ami kimeríti és nyűgösebb. A kánikulában, 11-12 óra után behúzódunk és úgy 17 óráig nem nagyon moccanunk. Ilyenkor játszunk bent, pihenünk, eszünk-iszunk-kóstolgatunk, mesélünk, zenét hallgatunk. Így is nagyon fel tud melegedni a teste, a fejecskéje és ez az epilepszia miatt sem szerencsés. (Peti igyekezett úgy ütemezni a munkáját, hogy ő is ilyenkor dolgozzon és a nap elejét, végét együtt tölthessük.)
Idén bátrabban jöttünk-mentünk és néha én sem tudtam, hogy pontosan hol ébredünk, de Luci elképesztően jól vette ezeket az „akadályokat”. Nem okozott gondot, hogy alkalmanként napról-napra máshol kellett megágyazni. Szerette a nyüzsgést, hogy társaságban van. Ünnepeltünk szülinapot, találkoztunk barátokkal, jártunk együtt étteremben, kávézóban, amikre korábban nem nagyon volt közösen lehetőségünk. Belevetettük magunkat az életbe és a kisasszony felettébb jól fogadta.
Ha sérült, fogyatékkal élő kisgyermeket nevelsz, akkor vannak olyan dolgok, amit már jó előre tudsz, hogy nem lesz egyszerű menet. (Szerencsére nem tudsz mindenről, különben kardodba dőlnél.) A súlyosan, halmozottan sérült gyerekek fogászati ellátása, de már csak egy alaposabb vizsgálatra vállalkozó fogorvos felkutatása is nehezített terep. A beavatkozás pedig, ha szükséges, általában altatásban történik. (Létezik erre szakosodott ellátó intézmény. Budapesten ez a Heim Pál Kórház Madarász utcai gyermekfogászata.)
Előkészületek
Kb. egy éve tervezgetem már, hogy Lucival fel kellene keresnünk egy fogorvost. Ahol csak mi vagyunk. Van idő a kérdésekre, türelem Lucához és nincs futószalag. A közegészségügyi ellátást egyelőre nem próbáltuk, viszont egy nagyon kedves ismerősünk közreműködésének hála eljutottunk egy remek fickóhoz, aki fogorvos és akinél ezidáig már kétszer jártunk Lucival. Kifejezetten megnyugtató hozzá megérkezni, felemelő nála eltölteni egy órát és én még mindig egy fogorvosról és a rendelőjéről beszélek. Ha időben fel tudsz készülni a lehetséges helyzetekre, ha tudod, hogy mi mivel jár, mi az, ami biztosan el fog jönni és mi az, ami erőfeszítésekkel, de megúszható vagy akár csak elodázható, kicsit könnyebb kezelni őket.
A hendikep dacára
Mivel Lucinál minden fogászati beavatkozás altatásban lehetséges csak, amit amennyire lehet szeretnénk elkerülni, mármint a „felesleges” altatási procedúrát, ezért nagyon fontosnak tartottuk, hogy tudjunk valakivel konzultálni, még akkor is, ha akut teendő most nincs, hogy a hendikepünk ellenére mit javasol annak érdekében, hogy minél tovább megőrizhessük a fogacskákat. Mi az, amire Lucusnál kiemelten figyelni kell?
Egér, egér, kisegér, van-e fogad hófehér?
Szerencsére Luci a fogmosást nem utasítja el. Hamar elkezdtük és szépen hozzászokott. A fogmosásnak van egy külön dalocskája, amit csak ilyenkor használunk. Az oviban is ez a menet és otthon is. Néha a harapó reflex miatt „veszekszünk”, hogy kié lesz a fogkefe, de amúgy zökkenőmentes a rituálé. Akadnak nálunk is ennek ellenére olyan napok, amikor mégis kimarad az esti fogmosás, mert borzasztóan nyűgös és egészen egyszerűen nem tudok fogkefét dugdosni a szájába. Szerencsére ez tényleg kevés alkalom.
Sikálom úgyis, úgyis
Miklós, a fogorvos szerint a dörzsin van a hangsúly, így ha fogkrémmel esetleg nem is tudjuk megmosni a felborzolt kedélyek miatt, egy vizes fogkefés átdörzsölésre azért tegyünk kísérletet. Bár tejfogakról van szó, de az állapotuk kihatással van a maradandó fogakra is. A doki úgy vélekedik, szerencsés lenne, ha az első fogváltásunkat követné még egy, úgy 40-50 éves korunkban, de mivel ez sajnos egyelőre nem így van, ezért célszerűbb megőrizni őket.
Az egészséges fogacskák fejlődését és megtartását Lucinál nehezíti, hogy:
csak pépeset eszik, nem rágja a falatot. (Használni mondjuk használja a fogait, rendre megharapja, aki felemeli őt.)
az antiepileptikumok közül van olyan, ami kifejezetten károsíthatja a fogakat és amúgy is, hogy elviselhető legyen az ízük, úsznak a cukorszirupban. Ezeket a gyógyszereket évekig, évtizedekig folyamatosan, naponta többször szedik az epilepsziás gyerekek.
Nyitott harapás
Első alkalommal csak megnézte a doki a fogacskákat és átbeszéltük, hogy van-e teendő. Vittünk magunkkal ismerős fogkefét, fogkrémet, amit a vizsgálat illetve később a próba előtt megszagolgattunk, énekeltük a fogmosós dalocskát, hogy felkészítsük és tudja, ha nem is tűpontosan, hogy kb. mi fog következni. Legalább annyira, hogy ne rémüljön meg, hogy valaki a szájához közelít. Tettük ezt mindenki érdekében, pl., hogy Miklós a jövőben is mind a 10 ujjának boldog tulajdonosa maradjon és tudja is használni azokat.
Hiába láttam én 1-1 tejfogacskán már elszíneződést, akut dolog nem volt szerencsére. Az viszont kiderült, hogy Lucinak nyitott harapása van és ezen javítani kellene, ha lehetséges.
A nyitott harapás azt jelenti, amikor összezárod az alsó és felső fogsorod, akkor elöl nem záródik teljesen össze, marad egy kis rés a két fogsor között. Ez a nyitott harapás annak köszönhető, hogy a keze, általában a teljes ökle vagy az ujjacskái folyamatosan a szájában vannak és a hüvelykujj nyomja előre a metszőfogakat.
Lehet még az elhúzódó cumisüveg használattól és a kevés rágás, sok pépes étel sem kedveznek a folyamatnak. A nyitott harapás és a nyelvlökéses nyelés általában kéz a kézben jár. Erről, a nyelvlökéses nyelésről, már ITT írtam, az evésterápiával kapcsolatos bejegyzésekben. Minden, mindennel összefügg.
A kis tejfogak, amik nem a megszokott módon vannak használatban hamar tönkre mehetnek, deformálódnak. Az, hogy nem tudja őket megfelelően használni kihatással lehet emésztésre, „beszédre”, hangadásra, levegővételre, életminőségre. Ezért foglalkozunk vele már most. Az viszont kiderült az első vizsgálat és beszélgetés alkalmával, hogy milyen fontos szerepe van/volt annak, hogy Luci tudott szopizni, mert ez látszik az állkapcsán, a fogacskáin és bár van feladatunk, de ez akkor is egy jó alap.
Újabb eszköz, újabb feladat
Miklós javasolt Lucinak egy pitvarlemezt, amit már most megpróbálhatnánk. Ezt a gyerekek 4-5 éves koruk körül elkezdhetik használni. Ha elfogadja, akár egy fél éven belül szépen rendeződhet – összezárhat – a fogsor, látványos javulás történhet. Ez az eszköz egy szilikonból készült patkó alakú lemez. (A képeken egész jól látszik.) Ennek az íveibe illesztjük a felső és alsó fogsort, majd rázáródnak az ajkak. Ha dolgozik vele, tulajdonképpen mint egy cumival, ha bent tudja tartani a szájában, az nekünk csak jó. Minél többet tudja használni, annál látványosabb a változás. A gyerekek fogíve nagyon gyorsan alakítható, olyan, mintha gyurmából lenne, hiába beszélünk egy csontos folyamatról.
Ez lenne a legegyszerűbb megoldás erre a problémára, de nem lesz könnyű dolgunk. El kell érjük Lucinál, hogy naponta több órán keresztül a szájában tartsa az új, nevezzük cuminak, a keze helyett. Ha sikerülne az éjszakai alvás legalább egy részében használni, az már sokat segítene.
Jó kezekben
Miklós mindkétszer nagyon kedves, végtelenül türelmes és meghatóan emberséges volt. Bár korán reggel érkeztünk, Luci nem feszült be, nem borult ki, inkább érdeklődve figyelt. A második alkalommal álmos volt, így nyűgösebb is, de sikerült akkor is átbillenteni. Legközelebb kb. fél év múlva találkozunk, addig megpróbáljuk az új, kicsit furán kinéző „cuminkat” megszokni. (Még mindig bocs a duálunióért.) Készültek képek a jelenlegi helyzetről, ezt fogjuk majd összehasonlítani az akkori állapottal. Most erre – a próbálgatásra – még bőven van idő. Ha várnánk még éveket és ezt a kört csak akkor futnánk, a nyitott harapás – amiről ezidáig egyikőnk sem tudott, mert nem volt ilyen problémánk – és a csontosodás még erősebben rögzül és még nehezebb, hosszadalmasabb változtatni rajta.
Tavaly, amikor a tanév végén készülődtünk Petivel az évzáróra, kicsit félve, némi fenntartással indultunk neki. Luci az oviban várt bennünket, a többi kisgyerekkel együtt.
Kell-e ennek ekkora feneket keríteni? Kiöltözni és kiöltöztetni? Mit fognak egyáltalán csinálni? Vajon a pedagógusok készülnek majd valami kis búcsúztatóval? Mert hát a gyerekeket betanítani, együttműködésbe vonni erősen esetleges.
Tény, hogy ez év közben is pontosan ugyanígy van és természetes, hogy van amelyik kisgyerek lámpalázas, van, aki imádja, ha közönsége van és drukkolnak neki, van, akinek jobb és van, akinek rosszabb napja van. Csakúgy, mint bármelyik tipikus fejlődésmenetű kisgyereknél.
Ami várt és fogadott bennünket az messze túlmutatott minden elképzelésünkön. Varázslat volt. Egyszerre felszabadító és igazán megható.
Pengeél
Ez egy nagyon érzékeny terep. Hogy’ lépkedsz úgy tojásokon, hogy biztosan ne törjön össze egy sem? Nagyon ingoványos talaj, pengeél, hogy a felsorakozott szülők mikor érzik kínosnak, kellemetlennek és lesújtónak, erőltetettnek az egész próbálkozást.
Kell-e úgy jópofát vágnod mindehhez, hogy közben a szíved szakad meg?
Sodrásban
Aztán ahogy beléptünk és belecseppentünk a lázas készülődésbe már éreztük azt a fajta várakozást, izgalmat és hangolódást, amit bármelyik óvodai vagy iskolai közös produkció során valaha a saját bőrünkön is éreztünk.
Sokat nem kellett gondolkodnom, hogy melyik videót mutassam meg nektek – annak ellenére, hogy tavaly készült, de nézzétek el nekem, mert óriási kedvenc -, amiből biztosan átmegy a hangulata, a meglepetése. Elementáris erővel hatott ránk. Jöjjön most ebből egy kis ízelítő:
Azóta Korda Gyuri bácsi és Klárika Reptere hatalmasat ment a videómegosztókon és minden őrült buliban biztosan felcsendül. Ha valami ilyesmi megy egy Bp-Róma járaton mostanában, akkor biztosan megoldjuk az utazást, hogy újra átélhessük!
Kicsivel több volt a segédeszköz, a magát tartani, pláne feszesen felsorakozni nem tudó kisgyerek, viszont a hangulat pillanatokon belül feloldott valószínű minden létező belső feszültséget.
Nem volt ez másképp idén sem. Kicsit változott a tematika, a reptér helyett most a vízé volt a főszerep.
No szerencsére nem úgy, csak a „színpadon”. Villámárvizek nem sújtottak, a júniusi tél is megadni készült magát, így télikabát nélkül ücsöröghettünk kedvünkre sokadmagunkkal az udvaron.
A gyerekek bizonyosan érzékelték az ünnepélyességet. A figyelmüket bármi és minden egy szempillantás alatt képes elterelni, de olyan csodát láttunk, amin őszintén tudtunk nevetni, mosolyogni és végtelenül hálásnak lenni mindezért. Felfigyelni arra, ki mennyit ügyesedett és megélni a nagycsoportos gyerekek elbúcsúztatását, ahogy iskolába engedik őket az oviból, őszintén fájó szívvel.
Egy olyan speciális oviban, mint a Korai Fa óvodája, ahova Lucika is jár, egészen biztosan még közelebb kerülnek a gyerekekhez a szakemberek, hiszen itt szavak helyett rezdülésekből kell kitalálniuk nekik is, hogy épp mit vagy mit nem szeretnének a gyerekek.
Az érzelmeknek pro és kontra sokkal nagyobb szerep jut és a mozgásbéli akadályozottság is a folyamatos jelenlétet igényli.
Úgyhogy év vége ide vagy oda, mi azt láttuk, hogy mindenki szívvel-lélekkel, odaadóan és közösen varázsol és elkápráztat. Magával ragad és felemel.
Nagyon szeretem a párosukat. Ahogy Luci, ez a bűbáj kicsilány, Petit apává varázsolta. Ahogy Luci arca felragyog, Peti pedig ellágyul és kisimul, amikor egymás közelében vannak.
Először akkor láttam riadalmat a szemeiben, amikor kiderült, hogy kislány. Nem csalódott volt, inkább kétségbeesett. Nem voltak megoldókulcsai egy kislányhoz. Mégis mihez fog ő kezdeni egy KISLÁNNYAL?!
Elveszett és újraépített világok
Peti egyik legnagyobb fájdalma az volt, miután kezdtünk felocsúdni a bennünket ért sokkból, hogy amiben ő úgy érzi talán a legjobb, épp azt nem tudja majd Lucinak átadni, hiszen Luci talán soha nem lesz igazán befogadó. Nem tudják együtt felfedezni, megismerni a világot. Nem beszélgethetnek hosszasan a világ folyásáról, alakulásáról, változásairól és állandóságairól. Azt érezte, hogy minden elveszett. Mindent el kell engedjen.
A kórházban, amikor Lucus felébredt a kómából és gyanakvóan tapasztalgatta a kinti világot, költött neki egy dalocskát: Szaladgálnak a kiscicák, utánuk meg a kiskutyák.. Egyszerű, fülbemászó kis dallamával pillanatokon belül meg tudta nyugtatni a felzaklatott, riadt Lucuskát.
Aztán elnevezte Csibócának. A világ egyetlen csibócájának. De volt a tejszagú kis barátnője is, egy ideig. Imádja, amikor Luci azt mondja, hogy ‘ibzsi’ vagy ‘hajdn’. Ő fürdeti, ez kettejük fix és biztos napi rutinja. Jellemzően ő sétáltatja és mostanság ő tudja hamarabb elaltatni is. Értik és tökéletesen érzik egymás világát és szavait.
Lucus szeret mindent, ami veszélyes, rázós, hepe-hupás, gyors vagy hirtelen. Peti ebben hű és elkötelezett cinkostárs.
A tavaszi kórházi idényünkben, amikor átvette tőlem hirtelen a stafétabotot, maga sem hitte, de fél nap alatt belerázódott a feladatokba. Igaz, fogalma nem volt néhány órán keresztül, hogy melyik bolygóra csöppent, de minden akadályt sikeresen leküzdött. Azóta sokkal magabiztosabb lett, ha Luci etetéséről, itatásáról van szó.
A mindennapok nem könnyűek, sokszor van, amikor minden kézre szükség van.
..de van, amikor kéz nélkül is simán megy:
Számtalan újítás fűződik hozzájuk
Megalapították a Szundibundi bandát és relatív egész sokat gyakorolnak. (Végül azért hosszas mérlegelés után engem is bevettek tiszteletbeli bandatagnak.)
Bevezették az Ezer Puszi napját és biztosan többször tartják, mint ahány DM Bónusz napok vannak egy évben.
S végül, újra ki kell emeljem a világbajnok szárazföldi szinkronúszó párosukat, mert ezt nem lehet elégszer elismételni, pláne megnézni és a debütálás óta is sokan emlegetik.
Szívből kívánom, hogy még nagyon sok móka és kacagás várjon rájuk és bár kacskaringós az utunk, de nem kívánhattam volna soha magamnak jobb csapatot! Boldog apák napját Peti!
Amit fontos figyelembe vennünk: Az előre látható frontok, időjárásváltozások alatt nem nagyon szervezünk időre érkezős programokat. Ilyenkor több az 
