Pingpong. Egy sportág, ami egy kis csavarral a látássérültek számára is elérhető.

Pingpong. Egy sportág, ami egy kis csavarral a látássérültek számára is elérhető.

Azt hiszem mindenféle túlzás nélkül mondhatjuk, hogy egész jól pingpongozunk. Gyerekként mindketten egyesületnél játszottunk. Én Nagykanizsán, Peti Budapesten. Mind a mai napig örökzöldként idézi azt a mondatot, ami nem egyszer hagyta el az edzője száját, miszerint a Somorjai szépen játszik, a Gálik meg eredményesen.. 😀

Ahogy nőttünk, sajnos mindkettőnk életéből ideiglenesen kikerült a pingpong, mígnem 1-1,5 éve elhatároztuk, hogy felfrissítjük a tudásunkat és azóta Peti heti rendszerességgel, én alkalmanként, újra játszunk. A pingpong remek szórakozás! Kikapcsolódás, ha épp nem akarsz vérre menő csatákat, sport, ha komolyan veszed.

Egy viszont biztos, lehetünk bármennyire jók, a kanyarban sem lennénk, ha mindezt becsukott szemekkel kellene művelnünk és csak a hallásunkra hagyatkozhatnánk.

Hallottatok már a showdown-ról?

Vakpingpongnak is szokták hívni ezt a kifejezetten látássérültek számára kifejlesztett sportágat.

Ez egy kétjátékos sport, amelyben a játékosok egy speciális asztalon játszanak azzal a céllal, hogy egy csörgőlabdát az ellenfél kapujába juttassanak.

A játék során a hallás és a tapintás kulcsfontosságú, mivel a játékosok szemmaszkot viselnek, így a látás nem befolyásolja a játékot, ami egyébként a pingpong és az air hockey elemeit ötvözi.

De hogy’ is zajlik ez a játék?

Az asztal mindkét végén kapu van és körben egy kb. 10 cm-es peremmel is rendelkezik, hogy a csörgőlabda le ne essen. A „háló” az asztal közepén egy plexifal, ez alatt kell átütni a labdát az ellenfél térfelére. Speckó maga az ütő is, nem csak a labda.

Kerestem egy videót, hogy ne csak elképzelni kelljen, hanem meg tudjátok nézni, hogy is néz ki ez a valóságban:

Vakok kertje

Tavaly nyár elején, de már a rekkenő hőségben voltunk hármasban a Vakok kertjében.

A showdown-t akkor nem próbáltuk, pláne nem tudtuk videóra venni, de idén tervezzük, hogy viszünk magunkkal majd valakit, aki felveszi és kipróbáljuk. Ha így lesz, jól meg is osztjuk majd veletek!

A vakpingpong amúgy egy tök jó kis közösségi élmény is lehet(ne), (ha több asztal állna a rendelkezésre), hiszen a játék során látó és látássérült emberek együtt játszhat(ná)nak.

Mindenesetre a Városligetben a Vakok kertjében, ha van kedvetek, ki tudjátok próbálni! (Ez egy zárt kert, portaszolgálattal, elsősorban a látássérültek használhatják, de bizonyosan beengednek benneteket, ha szeretnétek körülnézni.)

Hegyezd a füled!

A Vakok kertjét 1972-ben hozták létre (2018-ban pedig teljeskörű felújításon esett át) és ez volt az első ilyen jellegű park Közép-Európában.

Egy olyan hely, ahol a látás helyett más érzékszerveken keresztül tapasztalható meg a természet, a környezet. A hallásra, szaglásra, tapintásra épít.

A videót, amit tavaly készítettem a kertet bejárva itt tudjátok megnézni:

 

Az egész kertet úgy alakították ki, hogy mindenki számára könnyen bejárható legyen. Akadálymentes, de nem csak a kerekesszékeseknek.

Felfogható akár az inklúzió szimbólumának is, hiszen megmutatja, hogy hogyan lehet úgy tervezni közteret, hogy az mindenki számára élhető legyen.

 

Kép és videó: ligetbudapest.hu és Youtube

Elfogadja-e valaha a társadalmunk a fogyatékkal élőket?

Elfogadja-e valaha a társadalmunk a fogyatékkal élőket?

Rengeteg irányból ömlik ránk a fogyatékkal élők befogadásának (inklúzió) fontossága. De miről is van szó? Egy olyan szemléletmódról, ami papíron, transzparenseken és a fejünkben talán már létezik, de a hétköznapokban, a gyakorlatban, sajnos nyoma vész.

Ha a fogyatékkal élők befogadásra gondolunk, nem kellene, hogy nagy, patetikus dolgok jussanak eszünkbe, intézményi szinten várni a cselekvést, csak a „fej” helyett megnyitni, kinyitni a szívet is, figyelni egymásra és az általános helyett konkretizálni. Önmagában sajnos egy didaktikus kommunikációval, egy íróasztal mögüli edukációval messzire nem jutunk.

Az jut el az agyunkig, az vésődik be, ha valami konkrét, ha valami kézzelfogható. Ha általánosságban beszélünk bele a nagyvilágba, az köddé válik, elillan, annak túl sok hozadéka nem lesz, hiszen nem érezzük a súlyát a saját vállunkon. Ezért kell megmutatni.

Halmozottan sérült gyereket nevelni

4 évvel ezelőtt belecsöppentünk egy olyan világba ahová önszántából szinte soha nem lép az ember, mert azt gondolja róla, hogy fogyatékos gyermeket gondozni kibírhatatlan, feldolgozhatatlan, élve eltemetett, zsákutca. Van, ami feldolgozhatatlan, van, ami zsákutca, de egyáltalán nem kibírhatatlan. Bírható és viselhető. Mégis hogyan?!

Mi megmutatjuk azt az életet, ami alapból igencsak elzárva a négy fal között zajlik. Hogy miért? Ennek okaira is lassan majd fény derül.

Betekintést nyújtunk egy olyan világba, amiről nem tudni túl sokat, hacsak nincs a közvetlen környezetünkben érintett, de még így is csak sejtéseink lehetnek.

 

Hogy’ váljunk befogadóbbá?

Megpróbálom egy kicsit közelebb hozni ezt az életvitel azért, hogy tudjatok vele mit kezdeni, befogadóbbá válni. Hogy ne kelljen feszengeni az utcán, társaságban, az orvosnál, a közértben, a játszótéren, ha sérült gyerek keveredik az alkalmilag verbuválódott kis csapatba. És nekünk se kelljen.

Hogy ne zavarba essetek és elkezdjetek hülyeségeket beszélni vagy elfordítsátok a fejeteket, hanem a lehető vagy feltételezhető legnagyobb természetességgel és nyitottsággal álljatok hozzánk.

Ha egy mikrokörnyezet elkezd így működni, akkor abból csuda jó dolgok válhatnak s formálhatják a szélesebb, tágabb közösségeket is.

A próbatételes gyerekeket nevelő szülők, családoknak is elő kell bújniuk és a hétköznapi, megszokott életet élő embereknek is elő kell kapniuk a minden emberben zsigerin ott rejlő kíváncsiságukat, érdeklődésüket, zsebre vágva azt a közönyt, ami szépen-lassan beette magát az életünk minden területére. De félúton találkozhatunk.

Kép: Shutterstock és magánarchívum

 

Update cookies preferences