Ezért kell teljesen egyedi étrend a próbatételes gyerekeknek!
Joggal feltételezzük, hogy egy speciális igényű kisgyerek étrendje is speciális. Miért épp az ne lenne az, igaz? Ugyanakkor az idegrendszeri, agyi sérülésen kívül sok esetben nincs – természetesen számos esetben meg igen – egyéb szervi probléma, ami...
Motiváció minden napra
Hiába veszek nagy lendületet nap mint nap a következő lépéshez, hiába találok motivációt a mindennapokhoz, ha a skatulyázás megbénít, tehetetlenül gúzsba köt.
Valójában visszavethet-e a motivációmban, hogy egy pedagógiai szakértői bizottság a súlyos vagy középsúlyos értelmi fogyatékos címkét tűzi Luca homlokára? Mindenképp bele kell gyömöszölni egy kislányt előre gyártott dobozokba?
Nesze sánta, itt egy púp!
Nem a vizsgálaton jelenlévő szakemberek tehetnek erről, ők példaértékűn emberségesen bántak velünk. Egy partneri, együttműködő beszélgetés, iránymutatásokkal, lehetőségekkel, gondolatébresztőkkel. Magával a rendszerrel, az osztályozással, a papírra vetett „ítélettel” viszont komoly fenntartásaim vannak.
Tényleg számít?
Egyrészt igen, számít.
A szembesítés pillanata bénító. Napokra. Belefészkel a tudatodba és ott visszhangzik. Nem, mintha nem lennénk tisztában a kislányunk állapotának súlyosságával, csak mindig pofánb@sz a realitás.
Itt és most épp azt latolgatjuk, hogy „középsúlyos” vagy „súlyos” értelmi fogyatékos. Mikor nálunk egy teljesen más időszámítás szerint zajlik a berendezett élet és tegnap még épp örültem egy számomra mérföldkőnek hitt hasra fordulásban.
Baljóslat
Mindig is „rajongtam” a cédulákért. Kit így, kit úgy bélyegeznek. Egy biztos, előbb-utóbb hozzáidomulsz és beteljesíti önmagát.
Értem, hogy szükséges ebben is egy rendszer, az osztályozás, kódszámok, mert milliónyi folyamat eredője egy ilyen pecsét, de tényleg ezek között válogathatunk a XXI. században, hogy mentális retardáció és értelmi fogyatékosság?!
Just do it!
Képes vagyok-e felülemelkedni ezen? Képes vagyok-e kizárni a külvilág negatív „úgysemsikerülhet” jóslatait az életünkből vagy megbénít hetekre, hónapokra, évekre, akár az egész életemre?
Kiveszik a kezemből az irányítást és beletörődve elszenvedjük a ránk váró életet vagy bátorságot gyűjtve, bízva önmagunkban úgy döntök, hogy visszaveszem és a magam, magunk tempójában haladva fittyet hányunk az előre gyártott címkékre?
Könnyebb elsodródni az árral. Nem boldogabb, csak könnyebb. Felelősöket keresni és ujjal mutogatni. Mindig valaki másra, hogy miért nem sikerült.
A motivációm az egyik legerősebb. A gyermekemről van szó. Akkor is csinálom, ha reménytelennek tűnik kívülről, akkor is, ha azt mondták, hogy semmi értelme, ebből semmi nem lesz.
Én hiszem, hogyha időt, energiát teszek valamibe, ha nap-nap után szívvel-lélekkel gyakorlunk, akkor a belefektetett energia megtérül, meghozza az eredményt. Én bízom magamban és bízom Lucában. Tesszük a dolgunk. A többi nem a mi kezünkben van.
Kép: Shutterstock
A varázslat elkezdődött: Mikulás mese ✨
Azért, hogy Mikulás napján se maradjatok Lucababa nélkül mutatok nektek egy YT videót, amit Luci óvodájában – és a fejlesztő központban – a gyógypedagógusok készítettek a halmozottan sérült gyerekek számára Mikulásra 🤶🏻, meglepetésként. A videó mellé a...
Elfogadja-e valaha a társadalmunk a fogyatékkal élőket?
Rengeteg irányból ömlik ránk a fogyatékkal élők befogadásának (inklúzió) fontossága. De miről is van szó? Egy olyan szemléletmódról, ami papíron, transzparenseken és a fejünkben talán már létezik, de a hétköznapokban, a gyakorlatban, sajnos nyoma vész.
Ha a fogyatékkal élők befogadásra gondolunk, nem kellene, hogy nagy, patetikus dolgok jussanak eszünkbe, intézményi szinten várni a cselekvést, csak a „fej” helyett megnyitni, kinyitni a szívet is, figyelni egymásra és az általános helyett konkretizálni. Önmagában sajnos egy didaktikus kommunikációval, egy íróasztal mögüli edukációval messzire nem jutunk.
Az jut el az agyunkig, az vésődik be, ha valami konkrét, ha valami kézzelfogható. Ha általánosságban beszélünk bele a nagyvilágba, az köddé válik, elillan, annak túl sok hozadéka nem lesz, hiszen nem érezzük a súlyát a saját vállunkon. Ezért kell megmutatni.
Halmozottan sérült gyereket nevelni
4 évvel ezelőtt belecsöppentünk egy olyan világba ahová önszántából szinte soha nem lép az ember, mert azt gondolja róla, hogy fogyatékos gyermeket gondozni kibírhatatlan, feldolgozhatatlan, élve eltemetett, zsákutca. Van, ami feldolgozhatatlan, van, ami zsákutca, de egyáltalán nem kibírhatatlan. Bírható és viselhető. Mégis hogyan?!
Mi megmutatjuk azt az életet, ami alapból igencsak elzárva a négy fal között zajlik. Hogy miért? Ennek okaira is lassan majd fény derül.
Betekintést nyújtunk egy olyan világba, amiről nem tudni túl sokat, hacsak nincs a közvetlen környezetünkben érintett, de még így is csak sejtéseink lehetnek.
Hogy’ váljunk befogadóbbá?
Megpróbálom egy kicsit közelebb hozni ezt az életvitel azért, hogy tudjatok vele mit kezdeni, befogadóbbá válni. Hogy ne kelljen feszengeni az utcán, társaságban, az orvosnál, a közértben, a játszótéren, ha sérült gyerek keveredik az alkalmilag verbuválódott kis csapatba. És nekünk se kelljen.
Hogy ne zavarba essetek és elkezdjetek hülyeségeket beszélni vagy elfordítsátok a fejeteket, hanem a lehető vagy feltételezhető legnagyobb természetességgel és nyitottsággal álljatok hozzánk.
Ha egy mikrokörnyezet elkezd így működni, akkor abból csuda jó dolgok válhatnak s formálhatják a szélesebb, tágabb közösségeket is.
A próbatételes gyerekeket nevelő szülők, családoknak is elő kell bújniuk és a hétköznapi, megszokott életet élő embereknek is elő kell kapniuk a minden emberben zsigerin ott rejlő kíváncsiságukat, érdeklődésüket, zsebre vágva azt a közönyt, ami szépen-lassan beette magát az életünk minden területére. De félúton találkozhatunk.
Kép: Shutterstock és magánarchívum